Megváltozott minden körülöttem. Már az a legnagyobb problémám, ha meghal valaki, és többé nem láthatom. És az a legnagyobb öröm, ha valamelyik barátunk megházasodik vagy gyermeket szül. Mert már ez tesz minket emberré, ez tesz a legboldogabbá. Tudom..., tudni kell elfogadni, hogy az időt nem tudod visszatekerni és nem tudod újra megoldani azokat a problémákat, amelyeket szeretnél. Igen, annyi mindent tehettem volna másképp. Ezernyi dolgot elrontottam és mindig elbaltázok valamit, de nem érdekel. Ez vagyok én! Ti is elbaltáztatok már ezer dolgot! Ti is ezerszer megbántottatok már engem, és ezek után is csak arra vágytam, hogy újra a barátotok lehessek. Hogy újra fontos legyek. Hogy észrevegyétek, mennyire vágyom egyetlen szóra és elismerésre tőletek. Aztán egy idő után csak halk szipogást hallottam legbelül, de nem mutattam senkinek sem. Hirtelen elmúlt a szipogás és jéggé váltam, mert már képtelen vagyok valaki barátságáért megalázkodni. Sohasem csináltam magamból még ekkora hülyét! Túlságosan kitettem a szívem, amit nem szabadott volna. Ez az a rész, amikor már magaddal szemben annyi elvárásod van, hogy elhiszed, neked kell mindent megtenned, hogy jobbá varázsold a kapcsolatot. 
Talán, az a baj, hogy túl sok idő telt el. Lehet az a baj, hogy elárultuk egymást. Lehet az, hogy igazából soha nem is voltunk barátok. De lehet az is, hogy duci vagyok vagy az, hogy alacsony. Senki sem tudja, de nem is számít. Egy barátságot nem lehet erőltetni. Nem harcolhatsz valamiért úgy, hogy csak te akarod. Nem oldhatsz meg problémákat egyes egyedül! Szánalmas, ha egy percig is azt gondoltam, ez lehetséges. Nagyon köszönöm, hogy egy mély beszélgetés egy bizonyos személlyel felkeltett az álmaimból. Mindenkinek próbálok segíteni és tanácsokkal könnyebbé tenni a hétköznapjait, miközben az enyémre alig figyelek oda. Pedig engem is lehet szeretni, engem is lehet óvni. Nekem is jól esik egy fáradt nap után, ha megkérdezik, hogy vagyok. Mosolyt varázsol az arcomra, ha valaki észreveszi, az erőltetett mosolyom mögött, kimerültség van. Az én lelkemnek is jól esik, ha azt mondják, kivételes vagyok. Ahogy az is, ha szorosan megölelnek, és elsuttogják, hogy "köszönöm,hogy létezel". Én köszönöm, hogy értékelsz, megtartasz és mindenek felé emelsz. 

Szeretném megköszönni a szavakat. Mást nem, csak a szavakat, hogy elhihettem, fontos vagyok. Néha jobb elengedni egy embert, hogy tovább lépjen és nem kell feleslegesen azt mutatni neki, hogy minden lehet a régi. Csalódott vagyok, főleg magamban, mert nem sikerült helyrehoznom. De... azt hiszem végül, feladtam. Vannak emberek, akik egy barátságban sokkal naivabbak és elfogultabbak. Én pont ez az ember vagyok. Nem látom, amit látnom kéne. És igen, én is szoktam sírni, én is szoktam könnyeket ejteni és én is szoktam a lábaimat az arcomhoz húzni, és úgy sírni mint egy kislány. És már túl sokszor csináltam... Nem szégyellem, de ünnepélyesen megfogadom, hogy megváltozom. Nem te érted, és nem is ti értetek, nem is a legjobb barátomért, hanem önmagamért, hogy könnyebb legyen. Fogadd el, fogd fel, hogy nem lehetsz mindenkinek ugyanolyan értékes, lépj tovább, hagyd el a szavakat, és az légy, aki még soha nem voltál. Miért? Mert megérdemled, és azok is, akik TÉGED szeretnek feltételek nélkül. Akiket mindig érdekli, mi van veled. Akiknek számít, mit érzel. Akik arra vágynak, hogy megöleld őket, akik csak azt szeretnék, hogy az életük része légy. Mindig. És soha ne hagyjátok el egymást. Azok a barátok, akik azt szeretnék, hogy ez a kaland életünk végéig megmaradjon... s mindezért hálás leszek. Örökké. :-)