Csak állj meg egy pillanatra, cseréljünk gondolatot és szárnyaljunk együtt!

Fecsegőposzáta életmorzsái

Fecsegőposzáta életmorzsái

Bakaruhában Varga Gyulával

Egy utolsó beszélgetés történetének feljegyzései

2018. október 18. - fecsegőposzáta93

kdnaos.jpg

(kép: Varga László egy lágerben- ESENS 1946 április 16.)

Álljunk meg egy pillanatra mindennel. Üljünk le a kanapé szélére és szívjunk egy hatalmasat a levegőbe. Te is érzed? Élsz és minden nehézség nélkül lélegzel. Szerencsés vagy! A szeretteid vesznek körbe, és nem kell féltened az életed. Meg van mindened, ami a boldogsághoz elvezet, még ha ez az út igazán keménynek is tűnik. Hálás vagyok mindenért, amit megkaphattam az élettől. Azt, hogy megszülettem, és ilyen jóravaló családban nevelkedhettem. 

Mindig is nagy odafigyeléssel hallgattam az idősebbek történeteit. Sokszor megfeledkezve mindenről, tátott szájjal bámultam rájuk. A megbarnult fényképeket szorongatva eszébe jut egy pár emlékfoszlány az életéből. Eldöntendő kérdés, hogy „mi, fiatalabb generáció tényleg szerencsésebbek vagyunk?”. Ha arra gondolok, milyen történeteket mesélt a drága Gyula bácsi, vagy a rokonság bármelyik tiszteletreméltó tagja…, biztos vagyok, hogy a legjobb időszakban születtem. Nem kellett azt a sok fájdalmat átélnem, amit ők átéltek. Nem kellett éjjeleken át zokognom a félelemtől, és a szeretteim hiányától. Nem ismerem az igazi rémületet, és fogalmam sincs, milyen egy igazán életveszélyes helyzet. Ők tudták. Már gyerekként, és átélték. TÚLÉLTÉK! Felnevelték a gyerekeiket, láthatták az unokáikat, s a szerencsésebbek még a dédunokákat is. Nagymama, büszke vagyok, hogy ti vagytok a családom. Örülök, hogy ismerhettem a testvéreidet, és most megoszthatom ezt másokkal.

Bevezetésül elmondanám, hogy sajnos a régi időkben tömeges, kegyetlen és kemény öldöklések folytak szerte a világon. Az 1. és a 2. világháború sok emberéletet követelt. A legtöbb ember a koncentrációs táborban veszítette életét, reménykedve és küzdve a mindennapokért. Németország egyik legkegyetlenebb haláltábora Auschwitz - Birkenau volt, ahol megközelítőleg 1,1 millió zsidót, 75 ezer lengyelt és mintegy 19 ezer romát öltek meg.
Adolf Hitler, a világ egyik legnagyobb diktátora, akinek fasiszta eszméje lávaként folyt végig
Európán, majd az egész világot megbénította a hatalma.

Most pedig elmesélném a Gyula bácsival készített utolsó beszélgetésünket.

mama.jpg

(Varga család- Alsó sor: balról jobbra - Varga Ignác, Varga Margit -  született Csölle, Varga Béla, Varga Lajos. Felső sor: balról jobbra – Varga László, Varga Béla, Varga Margit, Varga Károly, Varga Gyula)

Az én kedvenc, gömbölyded nevetésű Gyula bácsimat sajnálatos módon elhurcolták a németek, hogy leventévé neveljék (levente- a német hadseregek „előfutárai” voltak, un. pajzsként szolgáltak). Varga Gyula nehéz szívvel gondol vissza ezekre az időkre. Bár megemlíti, hogy büszkeség is átjárja, hisz volt benne annyi kitartás, hogy túlélje ezt a háborús időszakot. Élete sohasem volt túl egyszerű. Akkoriban szinte alig látta családját.
Mikor kijárta a 8 osztályos általános iskolát, elkerül
t Erdélybe. Ahol bekerült a Hanza, az un. Hangya Szövetkezetbe. Inasként kereste meg napi betevőjét. Erdélyben, ahol akkoriban élt, nem is községek voltak, hanem olyan földek, ahol az emberek külön-külön éltek és gazdálkodtak (ezeket helyeket nevezzük majoroknak). Gyula bácsi édesapját (az én dédnagyapámat) besorozták katonának Sopronba. Majd később két korosabb testvérét is, akik ezek után orosz hadifogságba kerültek. Gyula bátyámat, és öccsét, Lászlót a németek rákényszerítve elhurcolták, hogy fasiszta szellembe neveljék és levente váljék belőlük.
Összeráncolt homlokkal kezd
te el mesélni ezeket az időket: „Vérfagyasztó hideg hónapok voltak. 1945 januárjában ócska vagonokba zsúfoltak bennünket. Ha riadót fújtak a vagonok megálltak és mindenkinek saját felelősségére biztonságba kellett menekülnie. Nagyon féltem, szinte már reszkettem, de saját életemnél fontosabbnak tartottam öcsém életét. Szégyenteljes módon levetkőztettek minket, és használt, német katonai ruhákat kellett felöltenünk.”

Éreztem, ahogy előtörnek belőle az emlékek. Lelkesen mesélte tovább az elrettentő történetet:
„2 csoportba osztották az embereket. Voltak a fiatalabbak és az idősebbek, ez szerint voltunk szétdobálva (12-25 évesnél senki nem lehetett idősebb). Én és az öcsém nem egy századba kerültünk. Először árkokat ástam csákánnyal. Viccesen elneveztük ezt a századot a többi bajtársammal együtt ’Csákány - lapátnak’. Később átkerültem öcsémhez, így nem kellett elszakadnunk. Mintha valami hatalmas vigyázott volna ránk. Ezután, a fiatalabb leventékkel együtt felelősek voltunk a tankcsapdák kiépítéséért. Olyan mintha tegnap lett volna, 2 méter hosszúnak és 1,7 méter mélynek kellett lennie.”
A leventék, akár a haláltáborokban levő emberek soha nem kaptak elegendő ételt. Úgy bántak velük, mint a kivert kutyákkal. Mindennapos étel, amihez hozzájutottak az egy kis főzelék volt 7 dkg kenyérrel és egy nagyon kevés kávéval. Gyula bátyám
így fogyott le csont és bőrre, 87 kilogrammról 42 kilogrammra.
Majd az idős „nagybátyámnak“ mindig bevillant valami
a régi emlékekből, és hirtelen áttérve egy másik történettel folytatta: „ Pockinba vittek minket a németek. 5000 magyart tömörítettek egy lágerbe. Azért volt ismert Pocking, mert innen lőtték ki a V – 2 (FAU 2) rakétákat Angliára (szárnyas pilóta nélküli bomba). Nagyon gyakran voltak bombázások. Mindig menteni kellett az életünket, de én nemcsak a saját életemért voltam felelős, hanem a kisöcsémért is.”
Riportom
írása közben Gyula bácsin észrevettem, hogy gondolatai megint elkalandoztak onnan, ahol az imént abbahagyta és harsányan felkacagva kezd bele egy másik emlékfoszlányába: „Éppen Hambában voltunk, aminek egyik felét SS katonák védték, de már a másik oldalon közeledtek az amerikai egységek. Mi, leventék két tűz közé kerültünk. Állandó gépfegyver ropogása, bombák robbanása, légi harcok zavarták meg nyugalmunkat. Féltünk. A bombák mintha egyre közelebb és közelebb lettek volna. Egy nap hatalmas bombatámadás érte a várost, de szerencsénkre sikerült elmenekülnünk a közeli erdőbe. A földön fekve, testvéremet testemmel védve, fohászkodtam. Abban a pillanatban úgy éreztem kell egy löket, egy sugallat, amivel újra visszanyerhetem bátorságom.”
Majd észrevettem, hogy
csillogó szemekkel néz rám. „Hálát adok az égnek, hogy „csak” ezt kellett átélnem, és nem hurcoltak el egyik haláltáborba se. Tisztán emlékszem, mikor lassú léptekkel elmentünk egy ilyen tábor mellett. Női sikoltozásra, gyermeksírásra lettünk figyelmesek. Azt láttuk, hogy a meggyalázott holttesteket beledobálják egy gödörbe. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, amiről eddig csak hallottam és azt hittem tévhit, de nem. Rájöttem, hogy vannak olyan emberek, akik az öldöklésben lelik örömüket.”
Egyszer csak Gyula bácsi megállt a történet mesélésével és egy újabb dolgot mondott, ami bennem is óriási felháborodást keltett:
„Mikor haza akartunk jönni, a jelentkezési papírra azt kellett írni, hogy szlovák állampolgárok vagyunk. Természetesen, gondolkodás nélkül magyart írtam, nem fogom megtagadni származásom. Ennek következtében még 1 évet sanyarogva kellett élnem leventeként.”
Viccesen mondott még hozzá egy kis tanulságot:
„Szinte még gyermekek voltunk, ezért mikor rettentő bombatámadás volt a fejünk felett, futva menekültünk. Marharépát a fejünk felé tartva, hátha ez megvéd minket. Az a tudat, hogy ezáltal nem eshet bántódásunk, nyugalmat sugárzott mindenki felé. Még ha kicsit furcsa is, de talán a remény, hogy az a marharépa segít abban, hogy túlvészeljük ezt a támadást, felülmúlhatatlanul jó érzést keltett bennünk…"

testverek.jpgMamámnál képeket keresgélve eszembe ötlött, hogy hátha emlékszik Ő is valamire
ebből az időszakból. Rákérdeztem, és erősen gondolkozva mesélni kezdett: „Még csak 3 éves lehettem, de édesanyámtól elég sok részletet megjegyeztem. Testvéreim elég rendetlenül jártak iskolába. Hisz apánk bevonult katonának, s idősebb testvéreinket pedig elhurcolták leventének. Állandó félelemben éltünk akkoriban. Egyrészt a bombázások miatt, másrészt azért, hogy épségben hazatérjenek családtagjaink. Emlékszem halvány képekben, hogy megszállták az oroszok a házunkat. Mi testvéreimmel és unokatestvéreimmel az ágyban feküdtünk, és szinte a sokktól megszólalni sem tudtunk. Árpi, az én unokabátyám, odasétált az egyik orosz katonatiszthez, kijelentve, hogy „Éhes vagyok!“. A katonatiszt az ölébe kapta a gyermeket, és ennyit mondott: ‚Megértem, nekem is ennyi idős kisfiam van!“(…) Volt egy bunkerunk, a mai pince helyén. Ha bombáztak, mindig ide vonultunk le. Egyszer mikor megint óriási bombázások voltak, összekuporodva egymáshoz ültünk és életünkért könyörögtünk. Édesapánk viszont fent maradt, olyan nyugodtsággal olvasta a könyvét, hogy az ember ilyen helyzetben elképzelni sem tudja...“

(Sajnálom, hogy nem vettem fel. Nagyon rossz érzés, hogy már erre nincs is lehetőségem, de örülök, hogy lejegyzeteltem és néhány emlékfoszlány megmaradt. Ha valahol helytelen információt írtam, nem szánt szándékkal tettem. A régi feljegyzéseim alapján készítettem mindezt el.)

A bejegyzés trackback címe:

https://mindigtesok.blog.hu/api/trackback/id/tr6314307909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása