Az elmúlt pár hétben nem éreztem igazán önmagamat. Nem tudtam, mit kezdjek magammal és az érzéseimmel. Kicsit elveszítettem az utat, és nem láttam tisztán, milyen célokat tűztem ki magam elé. Teljesen összezavarodtam, és nem tudtam, mi a helyes vagy a helytelen. Gyereknek éreztem magam, aki kiszolgáltatott és fél az ismeretlentől. Pofon vert az élet, és földbe döngölt a felnőtt élet rémoldala is. Hát, megismertem, akár egy arctalan, csuklyás férfi, aki vár, hogy mikor rúghat a gyengébe egy hatalmasat. Már teljes egészében értem, miről suttogtak a szüleim. Felfogtam, miért sírnak néha a felnőttek is, hiába próbálják letörölni a gyerekek előtt az utolsó könnycseppet is. Gyereknek lenni a világ leghatalmasabb és a legkiváltságosabb dolga, nem kell megoldhatatlannak tűnő problémákon agyalni és élvezhetjük a folyamatos biztonságot. Esélyes, hogy a tinédzserkori gondokat annyi idős fejjel borzasztónak érezzük, de megtapasztaltam, mindaz nem ért semmit sem ehhez képest, amit most érzek! A felnőtt élet igazán sötét, veszélyes és borús. De csak akkor marad az, ha engeded. Igaz, kicsit most én is megtörtem, és megremegtek a kezeim, ahogy folyamatosan csukott ajtón várnak a tőlem idősebbek. Munkatapasztalatról beszélnek, és nem engednek kiteljesedni. Mi képezzük a jövőt! A mi generációnkra vár a világ, élnünk kellene! Ehelyett megszorítva érezzük magunkat, mert az idősebb generáció olyasfajta tiszteletet próbál kipréselni belőlünk, amit még a kutya sem érez a gazdája iránt. Tiszteletet adok annak, akit én érdemesnek érzek erre. Mi is tudunk szabad döntéseket hozni, kiállni az elveink mellett és olyan erkölcsi normát gyakorolni, amit mi választunk magunknak. Mert megtehetjük! Erre vagyunk jogosultak. Pont mint az idősebbek. Jogunk van élni, dönteni, szabadnak, kreatívnak és céltudatosnak lenni. Mi is megtehetjük azt fiatal felnőttként, amit az előttünk 30-40 évet ledolgozó emberek. Emlékezzetek, ti nem voltatok pályakezdők? Ti nem sírtatok esténként, mert nem azt hoztátok ki magatokból, amit akartatok? Ti nem voltatok elkeseredve, mert semmi sem úgy sikerült, ahogy elképzeltétek? Ti is akartatok egy-egy munkát foggal körömmel, de a 3 éves tapasztalat hiányzott hozzá? És nem is lett meg, mert nem volt hely, ahol alkalmazzák tapasztalatszerzésre. És itt van az "i" betűre a pont. Szeretnék jó lenni, és szeretnék bizonyítani is, hogy rátermett vagyok a világra. Addig tanulok, amíg bírok. És addig bizonyítok, amíg kell. Addig, amíg az nem leszek, akit elképzeltem. Nem fogok megelégedni nagy fizetéssel, ha a munkám valami teljes más az elképzelttől. Én valósággá akarom tenni az álmaimat, mert az leszek igazán ÉN. El akarom mondani magamról, hogy nemcsak megálmodni mertem, hanem megélni is. Te nem szeretnéd ezt érezni, ha meg van rá a lehetőséged? Nem akarok leállni és nem akarok azzal foglalkozni, hány ajtó van zárva, vagy hányan nevetnek a néha napján előforduló sikertelenségemen. Kiállok az elképzeléseim mellett, mert ezt tanultam. Tudom, mi az, ami érdekel és mi az, amihez értek. Alkotni akarok. Adni akarok ezzel! Művész akarok lenni. Valami egységnek a tagja, ami velem akár egészet alkot. Akarom, amit nekem szánt a sors. És megélni a sikert, amit megoszthatok a családommal. Még ha ez anyagilag csak évek múlva lesz kifizetődő, de boldog leszek. És nem pedig elfogadó. Nem monoton leszek a munkában, hanem szeretni fogom. Mert mi a dolgunk, ha nem az, hogy megtaláljuk a hivatásunkat és csillogó szemekkel üljünk minden egyes feladat elé? A családom erre egy jó példa, egytől egyig. Elég példát látok ahhoz, hogy az lehessek, aki akarok. És te mire vársz, miért elégedsz meg, ha te is tudod, mire lennél képes? Ne add fel! Szorítsd össze a fogaid, és mikor már görcsbe rándul a gyomrod, szusszanj egy nagyot, majd fuss neki még egyszer. Csak te tudod, mi játszódik le benned és csak te tudod önmagadat kontrollálni. Sokszor végtelennek tűnő zokogásba törnék ki, magamhoz húznám a térdeimet és anya nevét kiabálnám, míg nem odasiet hozzám, a karjaiba ölel, és védelmezőként simogatni kezdi a hajamat. De nem vagyok már kislány. Nem élhetek ennek köszönhetően, mert abban a pillanatban ez lenne a legkényelmesebb. Ha úgy érzem, elegem van mindenből, levegőt veszek, aztán még nagyobbat, elszámolok százig vagy akár ezerig. Utána újra mosolyra húzódik a szám, és megcsinálom, amit kérnek tőlem. Sodorjon bárhová is az élet, mert elképzeltem, mit akarok. És az enyémnek kell, hogy legyen. Nem engedem, hogy az álmaimat szétzúzzák. És nem engedem, hogy megsebezzék a jól felépített életemet, amelyben kiélvezem az összes istenadta lehetőséget. 

Tegnap este elalvás előtt azt kívántam, bárcsak ne lennék ennyire szörnyen ragaszkodó. Könnycseppekkel küszködtem, hogy bárcsak, ne lennék ennyire türelmes az emberekkel, ne engedném magam bántani, ne lennék ennyire elfogadó. Bárcsak, lennék olyan, aki megfogná, és képes lenne másokat cserben hagyni. Bárcsak, kitudnám nyomni a telefont. Bárcsak, tudnék változtatni az alapszemélyiségemen, de nem tudok. Mindig ilyen maradok. A végtelenségig tűrni fogok, elfogadom, hogy titokban tartanak, mint egy szökevényt. Befogom a szám, hogy nem lehet szükségem bármikor a barátaim ölelésére, és nem hívhatom őket fel bármikor, ha bajban vagyok. De saját magamnak megígérem, én nem változom meg, mert ez tesz igazán azzá, aki vagyok. Akit éjjel is felhívhatsz, aki vár rád még akkor is, ha hulla fáradt, mert tudja, szükséged van rá. Türelmes vagyok, még akkor is, mikor ezredjére bántasz meg, mert annyira naiv hülye vagy, hogy azt hiszed, bármit lehet, úgy sem szólják meg. Egyszer loptam egy kis darab radírgumit, nem szólták meg, mert cuki voltam és nem akarták megbántani a lelkem, pedig én voltam a rossz.Attól, hogy hazudsz valamit nekem, még én tudom, mi az igazság. Azért nem szólok, mert esélyt adok neked arra, hogy igazi ember légy. Ha nem élsz vele századjára sem, akkor sohasem leszünk sem barátok, sem többek. 

Ez a felnőttkorban sincs másképp. Behunyom a szemeim, ha valamit nem úgy gondolok, ahogy kimondom. Elfogadom, mert nem lehetünk egyformák. Azaz ember vagyok, aki fél év vagy egy év nem beszélés után, vagy harag után, újra felveszi a telefont, és végig hallgat. Kikelek az ágyból, nagy nehezen felöltözöm és végig hallgatom a problémád, mert ez a helyes. És én jó ember próbálok maradni. Igen, vannak kivételek, de miért nem magyarázom meg az okot? Mert tiszteletben tartom, hogy az a kapcsolat két emberre tartozott, nem másik százhuszonöt emberre. Te magyarázkodsz velem kapcsolatban, hát a bűnösség is a tiéd. Te titulálsz engem, és te érzel bosszúvágyat velem kapcsolatban. S nem pedig én. Ez is megmutatja, hogy mi a különbség kettőnk között. Vagy a kismillió ember között. Vannak ilyenek és olyanok is. Vannak türelmesebbek is és vannak ezerszer önzőbbek is. De ha képesek leszünk megszeretni valakiket tiszta szívből, eltörpülnek a problémák és a sorozatos rossz tulajdonságok. Akard a jót. A jó mindenhol megél és boldog. A jó ott is meglelhető, ahol a legkevésbé számítanál rá. Hidd el, nekem. Ne félj jó lenni és kedves. Attól, hogy megértő vagy, még nem leszel gyenge. Csak esélyt adsz arra, hogy még többen szeressenek. Ne vegyél fel álarcot azok előtt, akik ismernek. Felesleges, mert csak eltaszítod őket...

Egy Kis Herceg idézettel zárnám a mai napi írásomat: "Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel."