Életem vágya, hogy egyszer képes legyek egy könyvet megírni és kiadni. Nem az vezérel, hogy sok pénzem legyen belőle - bár hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem érdekel. Mégis úgy gondolom, hogy nekem ez azért fontos, mert megfelelnék annak a lánynak, aki küzdött azért, hogy meggyógyuljon. Megfogadtam, hogy nem számít, mennyi évembe telik, de összegyúrom magamat olyanná, amilyennek megálmodtam. Sose akartam hercegnő, szuperhős vagy énekes lenni. Két okból: se tehetségem nem volt hozzá és igazából nem is érdekelt, hogy olyan legyek, mint mindenki más. Gyerekkoromban szívesen énekeltem és szavaltam, de szigorúan csak a nagyszüleimnek a karácsonyfa alatt, mert lámpalázas voltam. Hiába szerettem volna leküzdeni, egy iskolás fellépés vagy 10 soros vers elszavalása kisebb tömeg előtt is "vérciki" helyzetbe kényszerített. Tizenhárom évesen elkezdtem verseket írni, kisebb-nagyobb sikerrel, amiket a családi körben szívesen fogadtak. Elfogultak voltak velem, mert most visszaolvasva brutálisan viccesnek tűnnek. Voltak próbálkozásaim, például egy 1108 oldalas történet, a Féktelen éj (első rész, a második még egyszer ennyi), amit fiktíven találtam ki, a reális érzelmeimet más karakterekbe tuszkolva. Ezt persze, nem igazán mutattam meg senkinek, egyetlen egy emberen kívül, akivel azt élveztük, hogy egymás történetét olvashatjuk. Több ilyen próbálkozásom volt, de a saját magam szórakoztatása volt a fő cél. Aztán elérkeztem egy "kieséshez", amikor képtelen voltam írni. Úgy hittem, hogy mindennek vége, és nem tudnék tovább lépni. Hiába fogtam tollat a kezembe, csak a negatív dolgokat tudtam papírra vetni. Nagyon rossz érzés volt, hogy magányosnak, kiszolgáltatottnak és csalódottnak éreztem magam. Nem is értem, hogyan tudtak elviselni mások és hogyan voltak képesek felhozni a felszínre.

Aztán egy csoda útján újra visszataláltam életem igazi szerelméhez, az íráshoz. Ez tesz igazivá és eredetivé. El sem tudnám képzelni, mi lennék, ha nem az, aki vagyok. Pedig nem újságírónak vagy érzelmes írónak készültem. Féltem megmutatni, mit rejt a lelkem, és milyen érzések kavarognak bennem. Rettegtem a megaláztatástól, hogy nem kapok semmilyen visszajelzést arra, amit csinálok. Most ez megváltozott. Tehetségesnek hívnak! Sokan azt mondják, hogy az írásaimnak stílusa van, ami engem tükröz. Megtanultam magamtól, mit, hogyan, miképp írjak le papírra. Boldoggá tesz, hogy olyan emberektől tanulhattam és tanulhatok, akik értenek az írás művészetéhez. Ugyanúgy az iskolámban és a munkahelyemen is. Tudják, mit érzek, ha erre gondolok. Hisz ők szerelmesek ebbe a világba, mert képesek vagyunk más megvilágításban látni az egész világot. Sokat köszönhetek a diákéveimnek, a tanáraimnak, a paraméteres kollégáknak, a rádiózásnak, a bummosoknak, az egyetememnek, a Kukkóniának és az Új Nőnek is. Tőlük megkaptam azt, amit akartam. Írhattam és írhatok, mert ők értékelik azt, ami lenni akarok. 

Megtanultam azt is kifejezni szavakkal, amire mások képesek. Felvállalom az összes negatív tulajdonságom, mert nekem fontos az énképem és tükörbe tudok nézni. Nem lehetünk tökéletesek, de akkor válhatsz igazán kiegyensúlyozott emberré, ha bevallod önmagadnak, miben hibáztál az életed során. Jól tudom, hogy nagyon sok embert megbántottam és ellöktem magamtól. Sokszor beszéltem csúnyán, vágtam olyan dolgokat a másik fejéhez, amit megbántam, de már késő volt mindenhez. Én is döntöttem már rosszul, és léptem egy olyan útra, ami számomra nem volt járható. Viselkedtem már ostobán és nem normálisan, mert lázadni akartam. Azt csináltam, amit akartam és a mai napig így teszek. Azzal a különbséggel, hogy megtanultam saját magamat kezelni. Elszámolok 10-ig vagy 100-ig is, ha kell. Eltűnök olyan emberek életéből, akik nem érdemelnek meg engem. Elszivárgok, ha úgy érzem, ez a legmegfelelőbb. De ott vagyok, ha szükség van rám. Ott vagyok hónapok és évek után is, ha kétségbeesve hívsz fel, hogy kidobott a barátnőd vagy a barátod. Autóba ülök éjjel egy órakor is, és elfelejtem az összes veszekedésünket, mert nem tudom elviselni, hogy azt érezd, nem számíthatsz senkire sem. Ott leszek, ha te is és én is akarjuk. Nem ugrok már mindenki szavára, de vannak emberek, akikért bármit megtennék. Szétveretném az arcomat is, és vállalnám a felelősséget is a tetteikért. Sokszor azt mondták, hogy ezt naivságnak és jószívűségnek hívják, de rájöttem, hogy nem ez a megfelelő kifejezés rá. Szerintem ez jelenti a feltétlen szeretetet, mikor eltűnnek az elvárások, és megelégszel azzal, amid van. Mikor értékeled, hogy párszor találkoztok, de képesek vagytok ott folytatni, ahol abba hagytátok. Nem számít, mennyi idő telik el, nem félnél megvédeni őket. És igazából nem nyavalyogsz érte, hogy ennek vállalásával elfordulnak tőled mások, mert már nem érdekel. Önmagad akarsz lenni azokkal, akik számítanak neked. Nekem fontosabb egy laza este otthon a barátaimmal, akikkel szójátékot játszunk és nagyokat nevetünk egymás baromságán, mint egy buta buli, ahol halálra isszuk magunkat (bár néha ez is belefér). Soha többé nem engedem meg senkinek se, hogy manipuláljon. Soha többé nem akarom azt érezni, hogy elveszítettem az életem felett az irányítást. Soha többé nem akarom, hogy az ilyen emberek az életem részei legyenek, mert mellettük nem lehetek az, aki akarok. Hogy miért? Mert ők ezt nem akarják. Nem szeretnék, ha sikereim lennének, mert irigyek. És egy barátságban ilyennek nem szabad, hogy létezzen! Ha ez létezik, azonnal lépj le! Fuss el, vágd be az ajtót, ne vedd fel a telefont, rázd le. Egyáltalán nem gyerekes viselkedés, csak tiszteled magad annyival, hogy ami a tiéd, ahhoz ragaszkodsz! 

Tudtad, hogy a szavaid sokszor nem egyenlőek a tetteiddel? Tisztában voltál azzal, hogy hiába mondod azt, hogy gyűlölsz valakit, ha ez nem közelít a valósághoz? Nem kell tíz éve ismerned valakit ahhoz, hogy a barátod, a testvéred vagy a szeretőd legyen. Elég hozzá pár hónap is, csak lásd meg, hogy milyen a lelke. Ne viselj fátyolt a szemeid előtt és ismerd fel, hogy érdemes e vele töltened az idődet, vagy sem. Nagy dilemma, hogy egy tíz éves barátság, többet jelent e az egypár évestől. Mindig úgy tartottam, hogy a válasz valószínűleg igen. De most, jelenlegi helyzetben úgy tartom, hogy ez nem minden esetben helyes. Az emberek változnak, néhányan jó és néhányan rossz irányba. Mindig kiálltam az állításaim mellett, de ezzel most magamat kell arcon vágnom. Többet jelentenek nekem azok a barátaim, akik a véletlen helyzetek miatt megismertem. Egy-egy vándoros buli alkalmával, ami után egy igazi barátság alakult ki. Ekkor tanultam meg, hogy lányokban is ugyanúgy meglehet bízni, mint a fiúkban. És a mai napig a legjobb barátnőm. Nem számít, hányszor találkozunk egy héten vagy hányszor tölti az idejét a barátjával, nekem akkor is ő a legfontosabb. Lehet, hogy nem tudunk mindennap beszélni, de az esküvőmön ő lesz az, aki koszorúslányként vigyorog majd mellettem, mert senki sem képes őt felülmúlni, mert különleges. És más, pont mint én, az összes bolondságával együtt. Megismerhetsz egy nyári este egy embert, aki csillogó szemekkel örvend annak, hogy te újságíró vagy. Érdeklődő és hihetetlen humorosnak tartod, pedig jó pár év van köztetek, de ez teljesen elhalványul abban a pillanatban. Az első perctől megszereted, és nem bánod, hogy reggelig elhúztátok az időt, mert látod benne önmagad. Belevisz az életbe, felülmúlhatatlanná teszi a nyaradat, megismered a barátait, akik lassanként a tied is lesznek. Megkedveled azt, amiben ők élnek. Megtudod, mi az, hogy banda, mi az, hogy otthon. Megtanulod kezelni a hisztiket, a rossz időszakokat és az elvont gondolatokat is. Képes leszel elnyomni magadban dolgokat, és nem kimondani, hogy ezzel se bántsd őket. Mert idősebb vagy tőlük, felelősséggel tartozol értük, minden egyes lépéseddel együtt. Nem számít, ha elveszítitek az egymásba vetett bizalmat, mert ideiglenes. Valaki szíve előbb vagy utóbb megenyhül, és lép a másik felé. Történjen bármilyen megbocsájthatatlannak tűnő dolog is. A bizalom újra felépül, a hit újra megérkezik, de már semmi sem ugyanaz, mint volt. Sokkal jobb, könnyedebb, élvezhetőbb és őszintébb. Eltűnnek a gátlások, és már nem zavarnak azok a dolgok a másikban, amelyek azelőtt igen. Mert megtanultad elfogadni őket és önmagad is. Büszkék rád, és te is büszke vagy rájuk, mert élni akarok. Felnőnek, terveznek, előre lépnek és akarnak. ÚGY IGAZÁN! Makacsul, elvakultan és kiéhezetten, ahogy te is akartad. És felismered önmagad bennük, ez tesz a világon a legboldogabbá valakit (legalábbis, míg nem lesz saját családja). Látod, hogy van jövőjük, látod, hogy eltökéltebbek mint te voltál, és bármire képesek, ha mindezt felismerik. Én boldog vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Köszönöm szépen, hogy megismerhettelek. És tudom, hogy az utóbbi időben nem beszéltünk túl sokat, de szívesen leszek azaz ember, akit ha felhívsz éjjel, hogy bajban vagy, ott lesz melletted és kihúz belőle. Csak szeretném, hogy ezt tudd, mert ez tesz valamit igazivá, hogy már nincs elvárása az embernek a másik felé. Éljetek a mindennapokért és az álmaitokért, barátaim. Itt az idő! Ez itt a ti évetek, a ti időszakotok! Lépjetek és merjetek azok lenni, amit elképzeltetek. Hiszem, hogy sikerülni fog, bármi is legyen az. 
Azt hiszem, ezzel ennyit mára. Holnap új nap jön, és újabb gondolatok. Megyek ki végre egy nagyon jó barátnőmmel, alig várom, hogy átbeszéljük az elmúlt hónapok eseményeit. Sajnos, nem volt elég időnk egymásra, de nem számít, hiszen attól még barátnők vagyunk. Itt vagyunk egymásnak. Hétfőn pedig interjúzásra fel, irány Bécs! Alig várom, hogy onnan is posztoljak. Kívánok mindenkinek csodálatos vasárnapot, élvezzétek minden pillanatát!