A legigazibb mondás, hogy a baj nem jár egyedül. Már értem. Nem volt elég, hogy elveszítettem kicsit önmagam, az önbizalmam, de még a felnőttek is harcolnom kellett. Nem akartam felnőni, mert nem akartam látni a világ e részét. Az elmúlt időszakban nehéz napokon mentem keresztül, de a szüleim mindenben támogattak. Nem hagyták, hogy elveszítsem az uralmat az életem felett, és biztosítottak arról, hogy közel van az, hogy minden megoldódjon. Hiszen nem maradhatnak megoldhatatlan élethelyzetek. Mi a tapasztalatom? 
- a fiatalok zöme nem akar felnőni, amivel nem is lenne probléma. Azzal van a baj, hogy nem is tudják, hogyan kell, mert érettségi szinten tényleg 18 év alatt vannak a huszonévesek. 
- nulla motiváció, sodródnak, megelégszenek mindenféle munkával. A pénzen kívül semmiféle ambíció nem szorult beléjük. Csak az, hogy egy nap alatt, hogyan lehet ezret keresni, minthogy kialakítsanak maguknak egy biztos hátteret, amivel megalapozzák a jövőt. 
- folyamatosan fáradtak, nyavalyognak és képtelen eldönteni, mit szeretnének az élettől. Elképzelni sem tudtam volna az életemet anélkül, hogy tudjam, merre szeretnék menni. Tudtam, hogy utat kell választanom magamnak. Ha nem tettem volna egy olyan életet éltem volna le, ami monoton, sose változik, nincs benne kaland és színesség. 
- igaz, akartam már lenni fogorvos, énektanár, irodalmár is, de sziklaszilárdan tudom, hogy tinédzser koromtól író akarok lenni. Mindegy miféle és hol. Csak azt akartam, hogy az írás elkísérjen az életemben, bárhová is menjek. Bármilyen területen is dolgozzak, az írás valamiféle szereplő legyen, mert nélküle elvesznék és nem lennék önmagam. 
- miért adjátok fel olyan könnyen? Nem mondom, hogy én tökéletes vagyok, de kibírtam egy olyan időszakot, amit más fiatal nem tett volna. Nem érdekelt a pénz, és nem érdekelt az sem, ha néha olyat kell csinálnom, amitől sírva fakadok. Ugyanúgy felkeltem másnap, és hagytam, hogy görcsöljön a hasam, mert akartam a gyakorlatot. Akartam látni egy szféra működését, és megakartam tapasztalni, milyen az a világ. Most tovább léptem, FELMONDTAM a munkahelyemen. Hogy megbántam -e? Nem igazán, mert tudom, hogy a világ vár rám! És én kalandokat akarok!

Nem tétlenkedhetek, nem harminc évesen akarok gondolkodni. Ott akarok lenni a nekem szánt pillanatokban és odatenni magam! Itt nem találtam meg azt, amit kerestem. De a tapasztalatot, a sok tudást köszönöm. Ne félj változtatni, ne motiváljon se a pénz, se semmi más. Csak önmagadért tegyél meg annyit, hogy úgy csinálod, ahogy te igazán szeretnéd. A boldogság elérése a legfontosabb az életben. AZ ÖNMEGVALÓSÍTÁS! És teljesen mindegy milyen áron jutunk el odáig, ha eljutunk, azt a boldogságot soha többé senki sem veheti el tőlünk.

DE Köszönöm a családomnak és a szűk baráti körömnek, hogy támogattak. Ti vagytok a legjobbak, ti vagytok az én csillagaim az égen, ti vagytok, akikért csinálom. Ti vagytok, akik miatt kitartó vagyok, akik miatt motivált vagyok, akik miatt nem érdekelnek a rossz szavak, akik miatt sokkal többnek érzem magam, akik miatt felkelek az ágyból, akik miatt jövőt építhetek, akik miatt van életem, akik miatt bármit kibírnék, bármilyen borzalmasat is vágjon elém ez a rohadt élet.

- Köszönöm, hogy anyu és apu. Miattatok kitartó, ambíciókkal teli, feltörekvő, tanulékony, rugalmas, stílusos, megértő és gondoskodó lettem. Köszönöm drága testvérem, miattatok tanultam meg, milyen tartozni valahová. Hogy csak fel kell nyitnom a szemeim, és tudom, nekem van a legjobb társaságom. Hogy egyszerre több bátyám van, és a menyasszonyod a másik igazi testvérem. 
- Köszönöm barátnőim, akikből nincs sok, de fényesebb csillagok az életemben, mint az összes rinyálós, gonosz, buta, féltékenykedő nő. Köszönöm, hogy nem kell ruhákról beszélnünk, sem női hülyeségekről. Én vagyok a szerencsés, hogy már értékelem a lány barátságaimat. 
- Köszönöm srácok. Az egész életemet nektek köszönhetem. Gyerekkoromtól egészen mostanáig. Lehet fiúnak kellett volna születnem, de én vagyok a legörömtelibb, mert olyan barátaim vannak mint ti. Aki ki jön velem éjjel 11 órakor is, hogy motiváljon. Aki minden bántás ellenére, újra az életem része és a bizalom még erősebb mint azelőtt. Nem sok legjobb barátja lehet az embernek, de ti ketten mindenképp. Akik nélkül nem lennék az, aki vagyok. Ti férfiak formáltatok olyanná, ami kell a kitartáshoz. :-)

U.i,: Ha összejön minden, amit elképzeltem és a lehetőség, amit most kaptam az élettől. Ti lesztek azok, akik minden édes kortyát élvezhetitek. :-)

Az elmúlt pár hétben nem éreztem igazán önmagamat. Nem tudtam, mit kezdjek magammal és az érzéseimmel. Kicsit elveszítettem az utat, és nem láttam tisztán, milyen célokat tűztem ki magam elé. Teljesen összezavarodtam, és nem tudtam, mi a helyes vagy a helytelen. Gyereknek éreztem magam, aki kiszolgáltatott és fél az ismeretlentől. Pofon vert az élet, és földbe döngölt a felnőtt élet rémoldala is. Hát, megismertem, akár egy arctalan, csuklyás férfi, aki vár, hogy mikor rúghat a gyengébe egy hatalmasat. Már teljes egészében értem, miről suttogtak a szüleim. Felfogtam, miért sírnak néha a felnőttek is, hiába próbálják letörölni a gyerekek előtt az utolsó könnycseppet is. Gyereknek lenni a világ leghatalmasabb és a legkiváltságosabb dolga, nem kell megoldhatatlannak tűnő problémákon agyalni és élvezhetjük a folyamatos biztonságot. Esélyes, hogy a tinédzserkori gondokat annyi idős fejjel borzasztónak érezzük, de megtapasztaltam, mindaz nem ért semmit sem ehhez képest, amit most érzek! A felnőtt élet igazán sötét, veszélyes és borús. De csak akkor marad az, ha engeded. Igaz, kicsit most én is megtörtem, és megremegtek a kezeim, ahogy folyamatosan csukott ajtón várnak a tőlem idősebbek. Munkatapasztalatról beszélnek, és nem engednek kiteljesedni. Mi képezzük a jövőt! A mi generációnkra vár a világ, élnünk kellene! Ehelyett megszorítva érezzük magunkat, mert az idősebb generáció olyasfajta tiszteletet próbál kipréselni belőlünk, amit még a kutya sem érez a gazdája iránt. Tiszteletet adok annak, akit én érdemesnek érzek erre. Mi is tudunk szabad döntéseket hozni, kiállni az elveink mellett és olyan erkölcsi normát gyakorolni, amit mi választunk magunknak. Mert megtehetjük! Erre vagyunk jogosultak. Pont mint az idősebbek. Jogunk van élni, dönteni, szabadnak, kreatívnak és céltudatosnak lenni. Mi is megtehetjük azt fiatal felnőttként, amit az előttünk 30-40 évet ledolgozó emberek. Emlékezzetek, ti nem voltatok pályakezdők? Ti nem sírtatok esténként, mert nem azt hoztátok ki magatokból, amit akartatok? Ti nem voltatok elkeseredve, mert semmi sem úgy sikerült, ahogy elképzeltétek? Ti is akartatok egy-egy munkát foggal körömmel, de a 3 éves tapasztalat hiányzott hozzá? És nem is lett meg, mert nem volt hely, ahol alkalmazzák tapasztalatszerzésre. És itt van az "i" betűre a pont. Szeretnék jó lenni, és szeretnék bizonyítani is, hogy rátermett vagyok a világra. Addig tanulok, amíg bírok. És addig bizonyítok, amíg kell. Addig, amíg az nem leszek, akit elképzeltem. Nem fogok megelégedni nagy fizetéssel, ha a munkám valami teljes más az elképzelttől. Én valósággá akarom tenni az álmaimat, mert az leszek igazán ÉN. El akarom mondani magamról, hogy nemcsak megálmodni mertem, hanem megélni is. Te nem szeretnéd ezt érezni, ha meg van rá a lehetőséged? Nem akarok leállni és nem akarok azzal foglalkozni, hány ajtó van zárva, vagy hányan nevetnek a néha napján előforduló sikertelenségemen. Kiállok az elképzeléseim mellett, mert ezt tanultam. Tudom, mi az, ami érdekel és mi az, amihez értek. Alkotni akarok. Adni akarok ezzel! Művész akarok lenni. Valami egységnek a tagja, ami velem akár egészet alkot. Akarom, amit nekem szánt a sors. És megélni a sikert, amit megoszthatok a családommal. Még ha ez anyagilag csak évek múlva lesz kifizetődő, de boldog leszek. És nem pedig elfogadó. Nem monoton leszek a munkában, hanem szeretni fogom. Mert mi a dolgunk, ha nem az, hogy megtaláljuk a hivatásunkat és csillogó szemekkel üljünk minden egyes feladat elé? A családom erre egy jó példa, egytől egyig. Elég példát látok ahhoz, hogy az lehessek, aki akarok. És te mire vársz, miért elégedsz meg, ha te is tudod, mire lennél képes? Ne add fel! Szorítsd össze a fogaid, és mikor már görcsbe rándul a gyomrod, szusszanj egy nagyot, majd fuss neki még egyszer. Csak te tudod, mi játszódik le benned és csak te tudod önmagadat kontrollálni. Sokszor végtelennek tűnő zokogásba törnék ki, magamhoz húznám a térdeimet és anya nevét kiabálnám, míg nem odasiet hozzám, a karjaiba ölel, és védelmezőként simogatni kezdi a hajamat. De nem vagyok már kislány. Nem élhetek ennek köszönhetően, mert abban a pillanatban ez lenne a legkényelmesebb. Ha úgy érzem, elegem van mindenből, levegőt veszek, aztán még nagyobbat, elszámolok százig vagy akár ezerig. Utána újra mosolyra húzódik a szám, és megcsinálom, amit kérnek tőlem. Sodorjon bárhová is az élet, mert elképzeltem, mit akarok. És az enyémnek kell, hogy legyen. Nem engedem, hogy az álmaimat szétzúzzák. És nem engedem, hogy megsebezzék a jól felépített életemet, amelyben kiélvezem az összes istenadta lehetőséget. 

Tegnap este elalvás előtt azt kívántam, bárcsak ne lennék ennyire szörnyen ragaszkodó. Könnycseppekkel küszködtem, hogy bárcsak, ne lennék ennyire türelmes az emberekkel, ne engedném magam bántani, ne lennék ennyire elfogadó. Bárcsak, lennék olyan, aki megfogná, és képes lenne másokat cserben hagyni. Bárcsak, kitudnám nyomni a telefont. Bárcsak, tudnék változtatni az alapszemélyiségemen, de nem tudok. Mindig ilyen maradok. A végtelenségig tűrni fogok, elfogadom, hogy titokban tartanak, mint egy szökevényt. Befogom a szám, hogy nem lehet szükségem bármikor a barátaim ölelésére, és nem hívhatom őket fel bármikor, ha bajban vagyok. De saját magamnak megígérem, én nem változom meg, mert ez tesz igazán azzá, aki vagyok. Akit éjjel is felhívhatsz, aki vár rád még akkor is, ha hulla fáradt, mert tudja, szükséged van rá. Türelmes vagyok, még akkor is, mikor ezredjére bántasz meg, mert annyira naiv hülye vagy, hogy azt hiszed, bármit lehet, úgy sem szólják meg. Egyszer loptam egy kis darab radírgumit, nem szólták meg, mert cuki voltam és nem akarták megbántani a lelkem, pedig én voltam a rossz.Attól, hogy hazudsz valamit nekem, még én tudom, mi az igazság. Azért nem szólok, mert esélyt adok neked arra, hogy igazi ember légy. Ha nem élsz vele századjára sem, akkor sohasem leszünk sem barátok, sem többek. 

Ez a felnőttkorban sincs másképp. Behunyom a szemeim, ha valamit nem úgy gondolok, ahogy kimondom. Elfogadom, mert nem lehetünk egyformák. Azaz ember vagyok, aki fél év vagy egy év nem beszélés után, vagy harag után, újra felveszi a telefont, és végig hallgat. Kikelek az ágyból, nagy nehezen felöltözöm és végig hallgatom a problémád, mert ez a helyes. És én jó ember próbálok maradni. Igen, vannak kivételek, de miért nem magyarázom meg az okot? Mert tiszteletben tartom, hogy az a kapcsolat két emberre tartozott, nem másik százhuszonöt emberre. Te magyarázkodsz velem kapcsolatban, hát a bűnösség is a tiéd. Te titulálsz engem, és te érzel bosszúvágyat velem kapcsolatban. S nem pedig én. Ez is megmutatja, hogy mi a különbség kettőnk között. Vagy a kismillió ember között. Vannak ilyenek és olyanok is. Vannak türelmesebbek is és vannak ezerszer önzőbbek is. De ha képesek leszünk megszeretni valakiket tiszta szívből, eltörpülnek a problémák és a sorozatos rossz tulajdonságok. Akard a jót. A jó mindenhol megél és boldog. A jó ott is meglelhető, ahol a legkevésbé számítanál rá. Hidd el, nekem. Ne félj jó lenni és kedves. Attól, hogy megértő vagy, még nem leszel gyenge. Csak esélyt adsz arra, hogy még többen szeressenek. Ne vegyél fel álarcot azok előtt, akik ismernek. Felesleges, mert csak eltaszítod őket...

Egy Kis Herceg idézettel zárnám a mai napi írásomat: "Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel." 

2018-at írunk. Számomra fordulópontot jelent. Huszonöt éves vagyok, aki élete negyedét leélte. Életemben először ösztöndíjas lettem. Koszorúslány lehettem. Lett munkám, és kiélhetem a marketingen az ötleteim. Újra újságíró lehetek. És a legfontosabb, hogy visszakaptam a barátaimat! Számomra a 2018 magát a csodát jelenti! Csillogó szemekkel figyelem, hogy ez az év számomra rengeteg új dolgot hozott. Bár, sokat el is vett. Fellángolást okozott, és pofon is vágott mellé. Új emberek sodort az utamba, akikkel sokkal jobb érzés a világot járni. Megtanulod, hogy nem számít, mennyi ideje ismersz másokat. Lehet valaki a gyerekkorodtól a barátod, ha mégse tud értékelni téged. Agresszív, és annyira sötét, hogy még a hülyét is "j"-vel írja. Félek az ilyen emberektől. Pont azért, mert ki tudja, mire képesek...

 De most nem erről szeretnék írni, hanem rólunk, nőkről. A brutálisabb "fajtáról", akik gondolkozni sem képesek egy kiélezett helyzetben, és mindent neki dobálnak az embereknek, mert "aaaa oszt jól van". STOP! Taccsra vágjátok az egész női populációt! Miattatok a női nem elveszíti a varázslatosságát! Ti tesztek minket alacsonyabbá, idegesítőbbé és eltiporhatóbbá. Ne menjünk túl messzire, maradjunk a környezetemben. Sokszor hallottam már olyat egy lány szájából, hogy "megölöm, leszúrom, elütöm az autóval...". Hogy miért? Mert mindenkiben konkurenciát látnak, és azt hiszik, hogy a férfi, aki mellettük van, a tulajdonukban van. Képesek lennének megölni bárkit, akivel a férfi kicsit is jól érzi magát, attól függetlenül, hogy felesleges szexuális érintkezés vagy együttlét nem alakul ki, mert NEM VONZÓDNAK. Keljetek már fel, csajok! Hogyan tudtok ilyen elmebeteg módon viselkedni? Mit gondoltok, a pasik miért menekülnek tőletek eszet vesztve? Tátott szájjal hallgatom ezeket a brutális történeteket, amit a féltékenység miatt követtek el. A férfit hibáztatjátok, közben mindez a ti hibátok. Ti nem bíztok a fiúban, ti tehettek arról, hogy menekülőre veszi. Ti vagytok a hibásak, ha nem adtok nekik elegendő bizalmat. Nektek önmagatokkal kell először harcot vívni, aztán ha mindezt lerendeztétek, újra nyissátok ki a szemeteket. Olyan férfiakat bántotok, akiknek sokkal nagyobb szívük van mint gondolnátok. Akik mindent megtennének azért a lányért, akit szeretnek. Mégis az önértékelési problémáitok miatt csapzottá, idegessé és agresszívvá varázsoljátok őket. Miért? Mert ti azt hiszitek, megtehetitek, csak azért, mert nők vagyunk? Ha ez így van, akkor szégyellem, hogy nő vagyok és ilyen szörnyű generációs hibát kell látnom. Sohasem lesztek igazán boldogok, és azok a férfiak, akiknek fő célja a nő boldogsága, elveszitek az utolsó csepp reményét is a nőkkel kapcsolatban. Mi az, ha nem tömérdek önzőség és gonoszság? Sírtok a párnátokban, ha összevesztek, és ő is ugyanolyan felemelt hanggal fejezi ki a nem tetszését. Te minek kiabálsz vele? Mert nő vagy és törékeny? A gonosz nő minden csak nem törékeny. Ne fogjuk rá állandóan a gyengeségre, mert ez hazugság. Én nem érzem magam gyengének! Még ilyen rohadt kiélezett helyzetben sem, de felfogom, hogy mit okozhatok a másiknak. Állj ki az igazadért, de ne öld meg a kapcsolatot olyan szavakkal, amit nem is gondolsz komolyan. Ne akard valakivel elhitetni, hogy rossz ember, mert nem úgy ugrál, ahogy te fütyülsz. Attól még nem rossz férfi, ha a saját igényeit is szem előtt tartja! Ember, és ez a normális. Nem rabszolgát keresünk magunk mellé, akik minden másodpercben a mi gondolatainkat, elvárásainkat és igényeinket dédelgetik. Hanem egy társat, akinek az akarata ugyanolyan fontos, akárcsak a miénk. Hogy azt is akarjuk, amit ő akar. Hogy azt is fontosnak tartjuk, amit ő fontosnak tart. Még ha nem is érdekel minket, belemegyünk, mert az őszinte mosoly igazán boldoggá tehet bárkit. Már, aki engedi ezt...

Sajnálom a női nemet. Sajnálom, hogy idáig süllyedtünk. Sajnálom, hogy elfelejtett a női nem egy része igazi nő lenni. Nem a szoknya tesz nővé, és a csini, jól belőtt haj. Hanem a személyiséged, a türelmed, a csillogásod, a kisugárzásod, a törődésed, a megértésed! Ha élni akarsz, és hagyod őt is élni. Ha szereted annyira, hogy elnyomd magadban a féltékenységet, és normális keretek között beszéljétek meg. Nem kell senkit sem megölni, csak, mert vannak fontos emberek az életében. Szánalmas, ha azt gondolod, elveheted tőle a szabad akaratát. Ezzel csak azt éred el, hogy ideiglenes a "tiéd lesz", aztán tovább áll. A férfi nem arra való, hogy kalitkába zárd, a férfi ugyanolyan ember mint én vagy te. Megérdemli a törődést, és azt is, hogy legyenek szabad percei, amikor nem bántjuk a lelkét a hülyeségeinkkel. Ha te kávézhatsz a barátnőiddel, ő is elmehet bárhová a haverjaival. Ne gondold, hogy te különb vagy tőle! Azzal, hogy nem bízol benne, te önmagadat sem tiszteled, de még csak nem is bízol magadban annyira, hogy vagy annyira jó nő, hogy melletted maradjon. Már pedig..., ez nem a férfi hibája. Elmebeteg nők, kezeltessétek magatokat. Ne kövessétek a pasikat, és ne hívogassátok, ha egy veszekedés után nem veszik fel harmadjára sem, adjatok időt nekik! Ugyanígy a nőknek is. Ugyanígy mindenkinek, aki veszekedett előtte. NEM VAGYUNK EGYFORMÁK! Mindenki megérdemli a türelmet, hiszen hozzánk, nőkhöz is ezer százalékosra kell kapcsolni. Ne vágjátok alá a férfiasságukat, csak azért, hogy mellettünk maradjanak. Ne verjetek a dilit hülyeségeken! Ne vágjuk fejen senkit sem üvegpohárral, mert valami olyat szól, ami nem tetszik. Ne tegyünk senkire sem lelki terrort, hogy irányíthassunk. Ne bántsuk magunkat sajnálatért, hogy valaki mellettünk maradjunk.  Legfontosabb: ne gondoljuk azt, hogyha valaki türelmes, soha nem fog besokkalni. Legyen a szerelmed, legyen a barátod, vagy a haverod. 

Ha a saját útján is akar járni, MENJEN. Ha a barátod is azon akar menni, AKKOR MENJEN. Ne erőltesd, amit te akarsz, csak fogadd el. Nem vezet sehová sem, csak tönkretesszük a férfi egész jövőképét velünk kapcsolatban. VONATKOZTASSATOK EL A SAJÁT AKARÁSTÓL! FOGJÁTOK BE A SZÁTOKAT, és gondolkodjatok el. Hányszor bántottad azt a férfit, akit a legjobban szeretsz a világon? Legyen az a szerelmed, a barátod, a bátyád, ismerősöd vagy haverod. Milyen jogon teszed, és miért várod el, hogy ők ne bántsanak ugyanúgy szavakkal, ha te ugyanezt teszed? Ne legyünk szexisták. Mindkét nemnek szíve van és lelke. Miért is lennénk különlegesebbek, mi nők? 

U.i.: Sokszor gondolkodom azon, hogy mi lenne, ha fiúnak születtem volna... aztán rájövök, hogy szeretek nő lenni. És férfiként én nem tudnám elviselni azt, amit mi nők, és ti elmebeteg nők, művelünk...

Éreztél már úgy, hogy valami megváltozott benned, végérvényesen? Hogy egyoldalúan próbálkoztál megtartani embereket, de végül, elengedsz mindent, ami jó volt? Párszor már átéltem hasonlót, de a mostani időszakom sem telhetett volna el másképp. Önmagammal szálltam harcba. Az eszem mindig azt diktálja, ami helyes és ami nekem jó. A szívem viszont mindig azt hajszolja, ami másoknak jó és amivel másokat boldoggá tehetek. Nem minden esetben jó tulajdonság, hogy feltételek nélkül szeretem azokat, akiket a barátaimnak nevezek. Sőt ahogy telnek az évek, rájövök, hogy ez a naivság és szeretet csak bajba sodor, s folyamatosan csalódást okoz nekem, amitől rossz közérzetem lesz. Ideig-óráig, mert nem szeretném úgy leélni az életemet, hogy mások gonoszsága miatt szomorkodom. Volt időszak, mikor eleget szenvedtem az emberi butaság miatt, nem akarom többé elhagyni magamat, ezért állok tovább. Egyik pillanatról a másikra, de bárcsak ez ilyen borzasztó egyszerű lenne. Könnyebben megírok egy diplomamunkát, elvégzem a feladataim vagy túlhajszolom magam, mint elengedjem egy olyan ember kezét, akinek ha szüksége van valakire, engem hív. Szinte azonnal. Valamilyen módon, biztosan... 

Aki ismer az tudja, hogy mindig fiúkkal barátkoztam. Még az is sejti, aki nem ismer annyira. Valószínűleg azért van, mert bátyám van és a rokonságban csak fiú unokák vannak. Fiú és fiú unokatestvérek sorakoznak mindenhol. Csak Rékával vagyunk kettecskén, de erősen. Így hát, ketten nem tudtunk mást tenni, mint hozzászokni a fiús viselkedéshez, amit a mai napig a vállaimon cipelek. Az általános iskolában egy Dávid és egy Attila nevezetű srác volt a legjobb barátom, akivel szívesen verekedtünk, törtek a csontok, de egyáltalán nem okozott ez a kisebb bohóckodás nagy problémát. Voltak lány barátnőim is, akikkel ha manapság találkozom, ugyanott tartunk, ahol abba hagytuk. MERT GYEREKEK VOLTUNK és feltételek nélkül szerettük meg a másikat! Nem számított gyerekként az, ami most, felnőttként számít. Mikor elmentem középiskolába nyert az emberi gonoszság, és felszínre hozták belőlem azokat a dolgokat, amiket azelőtt más nem tudott. Elgyengültem, és kiraktam a keselyűk elé az érintetlen szívemet. Nincs harag, de mit várunk? Ha az ember 16 évesen akkorát csalódik, mint más már felnőttként, ne várjuk el tőle, hogy túlzott érzelemzuhatagot tud kipréselni magából. Egészen addig, míg nem ismer meg olyan embereket, akiket újra tiszta szívből tud szeretni. Elfelejti az ember az összes gonoszságot, csalódást és agresszivitást, ha olyan környezetbe kerül, ami boldoggá teheti. Köszönöm az egyetemnek, hogy felnőtté varázsolt és határozottá, hogy mindig álljak ki a céljaim mellett.

De most kezdjünk bele az igazi témába. A szöveg ugyanaz, mint mindig és ugyanolyan szépen indul, mint minden második baráti kapcsolat. Aztán eltelik egy kis idő, és már semmi sem ugyanaz. És az ember képes engedni, hogy bántsák. Felhúzza a várfalakat, hogy valahogy megvédje magát, de mosolyogva bólogat, mert nem akar ő is követ visszadobni. Ehelyett ostobán kenyeret dob, mintha bárki is értékelné. Bocsánatot kér, ezerszer is, mert ez van begépelve a hülye agyába, amit a szíve irányít. Nem hisz senkinek sem, még azoknak sem, akikkel gyerekkorukban együtt rúgták a labdát, jártak táborokba vagy gyújtottak rá először sutyiba, elbújva a szülők elől. Mert minek is? Ugye! Mi a francnak, figyelnénk azokra, akik a legjobban ismernek téged. Inkább hiszel a hülye megérzéseidnek, hogy valaki nem akar szándékosan bántani. Sem először, se másodjára, sem ezredjére. Ébredj már fel, Juli! Az idő változik, vele együtt az emberek is. Abszolút nem törvény, hogy az idő nem változtatja meg az embereket vagy nem hozza ki belőlük azt az énjüket, amelyek valójában mindig is voltak. Még most is harcot vívnak a gondolataim, mert nekem megérte. Újra kikötöttem a hajómat, és most felhúzom a horgonyt, hogy tovább lépjek, mert nem látom már értelmét a dolgoknak. Ha tudnak rám barátok idegenként tekinteni, akkor nincs már keresnivalóm mellettük. Nem szabad, hogy érdekeljen, a jövőben ki bántja őket és kifogja kihúzni őket a szarból. Mert nem ezért létezem! Nem csak ezért jöttem a világra! Ne tartsatok engem, mint egy háziállatot, akit néha napján a falhoz vertek, aztán felveszitek és megsimogatjátok mintha azzal bármilyen fájdalmat is képesek lennétek elfelejtetni. Ez nem így működik, az ember nem így van összerakva. Nem játszhatunk senki türelmével, érzelmeivel és szívével. Még akkor sem, ha szótlanul viseli az összes beszólást, cselekedetet és hazugságot. Nem azért nem szól, mert annyira hülye, hogy ne venné észre. Tudja jól, mi folyik körülötte, de úgy érzi, meg kell adni az esélyt. Egyszer. Kétszer. Harmadszor. Százszor, de még ezerszer is, mert tiszteli az embereket. De nem akarok már kitaszított lenni, nem akarok már könyörögni, nem akarok már tartozni olyanok közé, akik semmire sem tartanak. Nem akarok megbízni olyanokban, akik nincsenek velem, mikor nekem fáj valami. Nem akarok az lenni, akin nevetnek és nem akarok az lenni, aki egy elhasznált óvszerhez hasonlít. Büszkén mondom, feladom. Nem azért, mert gyenge vagyok, csak a szívem nekem ezt nem bírja. Nem akarok idegen lenni, ha én mindig a kezem nyújtom. Nem akarok felesleges kerék lenni, ha mindig próbáltam mind a négy kerék lenni, mert tudtam, képes vagyok bármire, akár egyedül is. De egy kapcsolatot nem lehet fenntartani egyedül. Ahogy 10 vagy 20 kapcsolatot sem. Két kéz nem elég ahhoz, hogy megoldjon valamit... és egyetlen szív nem tudja megváltoztatni a másik százét. Nem akarok többé titkos lenni, aki barátként idegen, és köszönni is nehezen köszönünk. A megyeri búcsúban volt erre példa, nem is egy, olyan emberektől, akik elhiszik, ha a kaki felkerült a polcra, akkor lekvárt lett belőle. P. nem lettél több sem tőlem, sem a harmadik szomszédomtól, csak kevesebb, hogy elfelejtettél intelligens és érzelmes ember lenni. Ha álarcban könnyebb pénzt keresni, és úgy érzed, ez boldoggá tesz majd, akkor kívánom, hogy nagyon sok évet élj meg, mert lesznek sötétebb időszakok is az életedben. És remélem végre találsz egy lányt, aki meg is áll neked. Talán, beléd tuszkol egy kis egészséges önbizalmat, nem a flegmaságot a pénzed miatt. Szart sem ér! 
Az emberek nagy része állandóan csak nyomja a szarságait, amit mások nyakába aggat, mert miért is ne. Jó alap, teljesen érthető érv. Legyünk már ötletesebbek! Nem kell pszichológiai könyv ahhoz, hogy valakit megismerj, lásd, amit látnod kell, és egyetlen egy szavából, mozzanatával tudd, mit gondol és mit érez. Nem kell ezt felhasználnod, mint egy mesterséget és beleélned magad, mint egy gonosz varászló. Ez nem varázserő, amit fel kell használni mint a gyűrűk urában! Ez a való élet, ahol emberek érzelmeit rugdaljátok mint az elkopott gumilabdát. Ébredjetek már fel, minek ültök más nyakába, ha a saját lábatokon sem vagytok elég stabilak? 
Tiszteld az idősebbet! Tiszteld azt, aki tanult azért, hogy jó helyen dolgozzon. Tiszteld azt, aki elvégzi a legnehezebb munkát! Tiszteld azt, aki a nagy melegben kint dolgozik a tetőn! Tiszteld azt, aki eltartja a családját egyedüli szülőként. Tiszteld a szüleidet, hogy otthon lehetsz, ehetsz és a végre jöhettél! Tiszteld a testvéred, ő lesz az, aki elkísér majd az életed utolsó pillanatáig! Tisztelj másokat, és fogadd el, ha valaki képes okosabbat mondani tőled. Igen, van egy diplomám, mint sok más embernek. Igen, most is egyetemre járok és dolgozok, sohasem vártam el, hogy ezért Nobel-díjat kapjak. Sőt elismerést sem, mert azt megkapom a családomtól és a legszűkebb baráti körömtől. De elvárom, szinte KÖVETELEM, hogy senki ne kezdjen el nekem eszet osztani olyan dolgokról, amiket még sohasem élt meg, mert menjen, tapasztaljon és álljon féllábon a szikla szélén. De tudja visszahúzni magát, egyedül is, mert ez a legnagyobb erő. 

És a végére értünk. Akkor maradj naiv, türelmes, érzékeny, ha látod értelmét. Tegnap megbántott az egyik legjobb barátom, amiért kicsit összetört a szívem. Talán, valami más, de képes vagyok elfogadni, és nem keresni a miérteket, hogy miért nem kapok mindig egyenes választ. De nincs értelme ezen filózni. Itt győz a szeretet, az elfogadás és a megértés. Ha szeretsz valakit, akitől nem csak bántást kaptál, annak könnyebben megbocsájtasz dolgokat. És annak is, aki két éve tele volt élettel, amit szívesen mutatott meg neked is. Spontán volt, erős, daliás, célokkal teli, határozott, vicces, humoros, érzelmes, aki kimutatta, hogy fontos neki a másik. Barátom, nem tudom, hová rejtetted ezt az embert, de remélem, lesz még olyan ember, aki kihozza belőled. Akit elég közel tudsz majd magadhoz engedni, hogy kimutasd azt az énedet, amit én megismerhettem. Aki képes lesz újra felülmúlni a nyaradat, és újra olyan emberré varázsolni, aki valójában vagy. Egy jó ember, aki felesleges álarc mögé bújik, mert ezzel könnyebben megvédi magát. Én nekem mindig a testvéreim lesztek. Mindketten.

Végezetül, annyi tanulságot mondanék - Megmentem a menthetőt! És elengedem az elengedhetőt! 

Hatalmasat csalódtam újra a társadalomban. Nem újdonság, de mégis próbálok mindig pozitív lenni. Aztán rájövök, hogy értelmetlen minden próbálkozásom. Elmesélek egy történetet egy emberről, aki miatt újra és újra képes vagyok bízni az emberekben. Hogy miért? Mert ezt tanította velem. Sokat írtam már az édesanyámról a blogomon, de édesapám nagyszerűségéről még nem írtam külön posztban. Már gyermekkoromtól ő a példaképem. Lehetséges, hogy sokszor összeveszünk és rengetegszer nem úgy csinálom a dolgokat, ahogy ő azt elvárná, de minden sikeremet neki köszönhetek az életben. Ő mutatta meg nekem, milyen felmászni a létrán, megküzdeni a tiszteletért és egész életet élni. Halvány foltokban emlékszem és anyukám elmélkedéseiből, mikor még Nagymegyeren laktunk, ő dolgozott és egyszerre végezte az egyetemet. Még hozzá a pozsonyi rendőr akadémiát. Két okból tette ezt: önmagáért, mert ez volt az álma és értünk, hogy nekünk mindent megadhasson az életben. Hidd el, apa, megadtad. Mire vágyhatnánk többre ettől? Felnézünk rád és minden lépéseddel a büszkeséget váltod ki mindkettőnkből. Belőlem és a bátyámból is. Igaz, voltak pillanatok, mikor rettentően aggódtunk érted, mert olyan helyzetekbe kerültél a munkád miatt, amit egy átlagember el sem tudna képzelni. Példaértékű vagy! Hogy miért? Most elmondom mindenkinek. Mindig segítesz mindenkinek, válogatás nélkül. Sohasem voltál korrupt, agresszív és nem éltél vissza a hatalmaddal. Ha valaki eljött hozzánk, és segítséget kért tőled, te ott voltál, s szíved-lelked beleadtad, hogy őszintén segíthess rajta. Az embereken, akik nem is érdemelnék. Ebben nőttünk fel és ezt tanultuk meg, hogy mindegy, mi történik, egész életünkben képesek legyünk másoknak adni. Még akkor is, mikor bántást, alázást és fájdalmat kapunk cserébe, mert megéri! Mert megtanítottad, hogy mindez teljesen megéri. Most a "kritikusok" kérdeznék, hogyan érné meg mindez? Elmagyarázom, szívesen. Ha mosolyt csalhatunk mások arcára bármivel, nekünk ez már felér egy boldog perccel az életünkbe, és nem számít, mennyi pofont kapunk az arcunkra, mert ilyenek vagyunk. Ilyen az egész családunk. Nem csak a szűk családi körünk, hanem a Németh, Varga és a Herdics vezetéknevű széleskörű rokonságunk. Mindig optimisták vagyunk az élettel szembe, és bármi is történjék, nem felejtjük el, honnan indultunk el a kijelölt úton. Ebben nőttem fel, értitek? Apukám ott volt az összes nagy pillanatomnál. Az összes betegségemnél és a háttérből úgy segített, hogy még a szíve is megsérült a nagy küzdelemben. De összefogtunk, és megmentettük egymást. A depresszióm alatt ő volt az, aki mindig mindenek felett felemelt, és nem érdekelte senki véleménye. Hercegnőnek látott még akkor is, mikor mindenki más bolondnak. Örömmel ölelt magához még akkor is, mikor a halálomat kívántam, és nem mutatta ki egyetlen egy könnycseppel sem, mennyire félt. Mert ő ilyen, erős, decens, érzelmes és a gyermekeiért bármit megtenne, még a csillagokat is lehozná az égről. És lehoztad, apa! Hidd el, lehoztad már az összes csillagot az égről, mert te képes vagy rá másokkal ellentétben. Olyan életet teremtettél nekünk, amivel megtanultunk szeretni, megérteni és együttérezni másokkal, elfogadni és továbblépni. Tudjuk, mi az a munka és a küzdelem. Példa vagy számunkra, hisz utánad mentünk az életben, próbáljuk elérni a céljainkat. Ott voltál előttünk, és ebből tanultunk. Te és Anya! Szerinted, nélkületek sikerült volna mindez? Felépíteni egy ilyen életet, amiben részünk van? A bátyám gyerekkorától kezdődve rendőr akart lenni. Egyik oka ennek az volt, hogy láttuk, mit tettél le az asztalra és a nyomdokaidba akart lépni, hogy büszke lehess rá. Már érted, apa? Újságíró lehetek, blogot vezetek, dolgozok és tanulok. Mindezt értetek is, hogy lássátok, teljes életet tudtatok teremteni nekünk, mert MERÜNK ÉLNI A LEHETŐSÉGEINKKEL. Soha nem nyomtál be sehová sem, de annál több motivációt, elismerést és löketet kaptunk tőled. Ha felakartuk adni, ott voltál az anyával együtt és meggyőztél minket arról, hogy érdemes kiállni a vágyaink mellett. Akkor is ott voltál, mikor pár évvel ezelőtt szó szerint félig a halálban voltam a veseproblémáim miatt, és megmutattad, nem szabad félnem, mert te ott vagy velem, ahogy az anya is. Támogattál minket, és a gyógyulásomat, mert élnem kellett. Remélem, mindig támaszod voltunk és mélyen tudod, mindent, amit teszünk a bátyámmal, részben érted is tesszük. Mi lehet ennek az oka? MERT MEGÉRDEMLED! Ahogy te is mindig így állsz másokhoz! Bármitől többet ér egy kósza könnycsepp a szemeidben, mert tudom a büszkeségtől folyt végig az arcodon. Te vagy számomra a király, aki nem csak ül a trónján, hanem megosztja mindenkivel, mert együtt akarja élvezni a sikerességét azokkal, akiket a világon legjobban szeret. Számomra te vagy az igazi rendőr, aki kiáll az igazság mellett. Te vagy az ember, aki kiáll mindenkiért. Te vagy az, aki nem hazudik és akkor is beletesz a dolgokba, mikor elképesztően kimerült. Még akkor is felkelsz az ágyból, ha már a lábaid reszketnek a fáradtságtól. Mert ez vagy Te, maga az erő és a kitartás. 

El sem tudjátok képzelni, mennyire nagy fájdalmat érzek, ha azt látom, az emberek ezt nem, hogy értékelnék, hanem a halálát kívánják. Annak az embernek, aki az anyukámmal együtt felnevelt minket és mindig építette a társadalmat, hogy ne fulladjunk bele a saját mocskunkba. Aki mindig beletette az utolsó leheletét a dolgokba, még akkor is, ha értelmetlennek tűnt. MERT Ő IGAZÁN MER EMBER LENNI és képes talpon is maradni. Kevesen láthatják azt az embert, akit mi. Aki tud érzelmes lenni, aki szigorú is, ha megköveteli a helyzet. Aki aggodalmas, aki gondoskodó és aki a szívét is odaadná értünk. Az anyukámért. A bátyámért. Értem. A szüleiért, az anyósáért, a testvéréért, a keresztfiáért, az egész rokonságért! Az egész hatalmas rokonságért és értetek is, emberek. Ő mindig kiáll mások mellett, és csendben viseli, ha ezek után megdobáljátok őt "kővel", kenyér helyett. Nem szól semmit, mert tudja, ő jól cselekedett. Sajnos, az emberek gonoszságát nem tudjuk leküzdeni, de ő általa megpróbálhatjuk elviselni és kicselezni. Köszönöm szépen, apa, hogy létezel. Köszönöm édesapám, hogy a lányod lehetek, hogy büszkeséget okozhatok, hogy mosolyt csalhatok az arcodra. Egész életemben azon leszek, hogy visszatudjam legalább töredékét adni annak, amit ti adtatok nekünk. És a gyermekeimet megpróbálom ebben a szellemben nevelni, mert MEGÉRI. :-) 
Befejezésül csak annyit fűznék hozzá a dolgokhoz, hogy sajnálom azokat az embereket, akik képtelen morgás, mutogatás és önfényezés nélkül leélni az életüket. Sajnálom, hogy ideáig fejlődtünk, hogy nem válogattok, a jóba és rosszba is belerúgtok, át sem gondolva a dolgokat. Könnyebb cselekedni valami baromságot, mint átgondolni józan fejjel és intelligensen lereagálni. És nem kívánok rosszat annak sem, aki "kivégezné az édesapámat, mert ez vót a szokás régen", csak annyit, hogy ne tudj elhelyezkedni a szakmában, mert akkor az újságírás azonnal kihal és elmúlik. Végezetül, szeretlek! És mindig tiszta szívemből szeretni foglak Téged, te hatalmas, daliás hősöm! Mindig megfog csillogni a szemem és tátott szájjal fogok rád tekinteni! Miért? Mert te vagy számomra a leghatalmasabb és a legtökéletesebb édesapa. 

Megváltozott minden körülöttem. Már az a legnagyobb problémám, ha meghal valaki, és többé nem láthatom. És az a legnagyobb öröm, ha valamelyik barátunk megházasodik vagy gyermeket szül. Mert már ez tesz minket emberré, ez tesz a legboldogabbá. Tudom..., tudni kell elfogadni, hogy az időt nem tudod visszatekerni és nem tudod újra megoldani azokat a problémákat, amelyeket szeretnél. Igen, annyi mindent tehettem volna másképp. Ezernyi dolgot elrontottam és mindig elbaltázok valamit, de nem érdekel. Ez vagyok én! Ti is elbaltáztatok már ezer dolgot! Ti is ezerszer megbántottatok már engem, és ezek után is csak arra vágytam, hogy újra a barátotok lehessek. Hogy újra fontos legyek. Hogy észrevegyétek, mennyire vágyom egyetlen szóra és elismerésre tőletek. Aztán egy idő után csak halk szipogást hallottam legbelül, de nem mutattam senkinek sem. Hirtelen elmúlt a szipogás és jéggé váltam, mert már képtelen vagyok valaki barátságáért megalázkodni. Sohasem csináltam magamból még ekkora hülyét! Túlságosan kitettem a szívem, amit nem szabadott volna. Ez az a rész, amikor már magaddal szemben annyi elvárásod van, hogy elhiszed, neked kell mindent megtenned, hogy jobbá varázsold a kapcsolatot. 
Talán, az a baj, hogy túl sok idő telt el. Lehet az a baj, hogy elárultuk egymást. Lehet az, hogy igazából soha nem is voltunk barátok. De lehet az is, hogy duci vagyok vagy az, hogy alacsony. Senki sem tudja, de nem is számít. Egy barátságot nem lehet erőltetni. Nem harcolhatsz valamiért úgy, hogy csak te akarod. Nem oldhatsz meg problémákat egyes egyedül! Szánalmas, ha egy percig is azt gondoltam, ez lehetséges. Nagyon köszönöm, hogy egy mély beszélgetés egy bizonyos személlyel felkeltett az álmaimból. Mindenkinek próbálok segíteni és tanácsokkal könnyebbé tenni a hétköznapjait, miközben az enyémre alig figyelek oda. Pedig engem is lehet szeretni, engem is lehet óvni. Nekem is jól esik egy fáradt nap után, ha megkérdezik, hogy vagyok. Mosolyt varázsol az arcomra, ha valaki észreveszi, az erőltetett mosolyom mögött, kimerültség van. Az én lelkemnek is jól esik, ha azt mondják, kivételes vagyok. Ahogy az is, ha szorosan megölelnek, és elsuttogják, hogy "köszönöm,hogy létezel". Én köszönöm, hogy értékelsz, megtartasz és mindenek felé emelsz. 

Szeretném megköszönni a szavakat. Mást nem, csak a szavakat, hogy elhihettem, fontos vagyok. Néha jobb elengedni egy embert, hogy tovább lépjen és nem kell feleslegesen azt mutatni neki, hogy minden lehet a régi. Csalódott vagyok, főleg magamban, mert nem sikerült helyrehoznom. De... azt hiszem végül, feladtam. Vannak emberek, akik egy barátságban sokkal naivabbak és elfogultabbak. Én pont ez az ember vagyok. Nem látom, amit látnom kéne. És igen, én is szoktam sírni, én is szoktam könnyeket ejteni és én is szoktam a lábaimat az arcomhoz húzni, és úgy sírni mint egy kislány. És már túl sokszor csináltam... Nem szégyellem, de ünnepélyesen megfogadom, hogy megváltozom. Nem te érted, és nem is ti értetek, nem is a legjobb barátomért, hanem önmagamért, hogy könnyebb legyen. Fogadd el, fogd fel, hogy nem lehetsz mindenkinek ugyanolyan értékes, lépj tovább, hagyd el a szavakat, és az légy, aki még soha nem voltál. Miért? Mert megérdemled, és azok is, akik TÉGED szeretnek feltételek nélkül. Akiket mindig érdekli, mi van veled. Akiknek számít, mit érzel. Akik arra vágynak, hogy megöleld őket, akik csak azt szeretnék, hogy az életük része légy. Mindig. És soha ne hagyjátok el egymást. Azok a barátok, akik azt szeretnék, hogy ez a kaland életünk végéig megmaradjon... s mindezért hálás leszek. Örökké. :-)

Sose add fel! És itt arra gondolok, hogy ne szégyelld, ha folyamatosan új után nézel. Ne elégedj meg semmivel sem, de dolgozz és érezd magadon, hogy tudod, mit akarsz. Kicsit én is mindenhová tartozom, mégis a legjobb az összesben, hogy érdekes emberekkel beszélgethetek, ami tele van szórakozással. Olyan sok embert ismerek, hogy tudom, bármi is történik majd az életben, tudok hová futni és intézkedni.  Jó érzés, mikor huszonöt évesen egy rendezvényen felnőtt emberek előznek meg a köszönéssel, pedig te szerettél volna az első lenni. Büszke vagyok erre a kiváltságomra, ami valószínűleg a családom öröksége. Ilyen család vagyunk. Igyekszünk adni mindenkinek, aztán ha valahová nem jut elég, akkor már rosszak vagyunk. És persze ott vannak azok, akiket ha megkérdeznénk, miért utálnak minket, nem tudná megmagyarázni, csak kapkodná a szavakat. Az obcén elnevezéseken kívül nem tudna felmutatni semmit, maximum azt, hogy elmondok olyan dolgokat, amiket nem kéne. Igen, olyanokkal szemben, ahol azt érzem, ennél jobb megoldás nem létezik, hogy felnyissák a szemeiket. Nem a legjobb megoldás, de az utolsónak ez is megfelel. Őrülten sajnálom, hogy  nem tudok nektek tükröt tartani. 
Örülök annak, hogy a szüleim megtanították velünk, - velem és a bátyámmal - hogy dolgozni nem rossz dolog. Türelmesek legyünk, kitartóak, céltudatosak és keressük a lehetőségeket. Nem engedték, hogy elpazaroljuk az időnket, és motiváltak minket az egyetem felé, amiért azt hiszem, mindketten hálásak vagyunk. A bátyám rendőr lett, és fordító-tolmács diplomája, csak segíti majd a jövőben, hogy feljebb léphessen. Nekem annyiban segített, hogy rájöttem közben, milyen tanulni és dolgozni egyszerre. Mikor azért dolgozol késő délután suli után, hogy meg tudd venni a bátyádnak a kinézett órát, majd éjjel végezz és másnap iskolába menj. Nem voltunk sem én, sem a bátyám rászorulva arra, hogy ilyen munkákat vállaljunk, de ragaszkodtunk hozzá. A magunk által megkeresett pénz mindig édesebb volt. Legalábbis nekem (de nyugi, a lottónak én is örülnék!). Gyerekkorunktól normálisnak tartottuk, hogy elmegyünk minimum nyáron dolgozni és valamennyi pénzt keresünk. Jártam már termálfürdőben a konyhán, de tisztítottam már wc-t és szedtem össze az összes cigicsikket egy egész kemping területén. Dolgoztam már pénzzel, kasszában is. Volt dolgom több tízezer euróval egy olyan pályán, amihez semmilyen konyításom sincs, de megcsináltam, mert kellett a pénz, hogy az elképzelt dolgaimat megvegyem belőle. Persze, a szüleim támogatása nélkül ez sem sikerült volna. 

Aztán jött egy időszak az életemben, mikor kerestem a lehetőségeket, de nem találtam. Egyszerűen úgy éreztem, mindent elveszítettem: a munkát, a barátokat, a motiváltságomat és az ihletemet is. Képtelen voltam már saját döntéseket hozni, és nem tudtam eldönteni, mi a helyes. Az ilyen lelkileg kiszolgáltatott embert könnyen megtalálják azok a vámpírok, akik csodatevőnek mutatják magukat. Köszönettel tartozom az édesanyámnak, aki egész életemben ott volt mellettem és a legjobb barátom volt még akkor is, mikor senki sem volt mellettem. Ő volt az, aki megmentette az életemet. Az apával együtt! Mint két angyal, aki nem hagyják a lányukat a bajban és minden erőfeszítésükkel azon vannak, hogy újra felálljon a gödörből. Köszönöm! Köszönöm! És köszönöm! Egész életemben köszönni fogom, hogy ilyen életet biztosítotok nekem és a testvéremnek! Ők az én hőseim, és örülök, hogy szülő-lánya kapcsolatunk van, amit mindenki irigyel. Igen, mindent elmesélek neki!nekik. Az összes butaságomat és botrányomat. A veszekedéseimet, a verekedéseimet, a hazugságaimat és ostobaságomat. Elképzelésetek sincs arról, hogy a szüleimmel megosztom azt is, amit másokkal nem merek. De minden embernek vannak titkai. Nekem is, olyanok is, amiről sem ők, sem mások nem tudnak. Láttam már olyan szülő-gyerek kapcsolatot, mikor a lány annyira el volt kényeztetve, hogy nem tudta értékelni az apukája odaadását és a születésnapján kutyaként vágta hozzá az ajándékot, mert ő épp mély hisztérián ment keresztül. SOHA nem tudnám ezt megtenni az anyummal vagy az apummal, de még azzal az emberrel sem, akit nem ismerek. Ennél megalázóbb dolgot azt hiszem, azóta sem láttam... 

Köszönettel tartozom egy lánynak, aki megfogta a karomat és jól megrángatta. Kihúzott ebből a gödörből és rám förmedt, hogy harcoljak azért, ami fontos nekem. Alig ismertük egymást, de bizalommal fordult felém és nem hagyta, hogy olyan dolgokat tegyek, amit nem akarok. Taszigált az összes gondolatom felé! Ott állt a hátam mögött, és minden "vágyam" után azt mondogatta, hogy tegyem meg! Most hálával tartozom neki, visszakaptam azokat, akik a legfontosabbak számomra. Nehéz út volt, de ő ott volt, és a folyamatos motiváló szavai megtették a hatását. Hiába voltak pillanatok, mikor azt hittem, bolondot csinálok magamból, ő helyre tett. Mindig mondta, hogy azt kell tennem, amit helyesnek érzek. Megfogadtam, és azt is, hogy nem kell mindig együtt lennem a barátaimmal ahhoz, hogy tudjam, fontos vagyok nekik. És nem kell minden vita után ajándékot vennem, hogy a bocsánatért könyörögjek. Köszönöm szépen barátom, hogy megtanítottad velem, hogy: 
- szakítsak azokkal, akik nem érdemlik a barátságomat, 
- ne írjak többé azoknak, akik vámpírok és szomjaznak azért, hogy ők legyenek mindenhol az elsők, 
- nem számít a 10 év, mert néha a kevesebb sokkal több örömet okozhat, 
- akkor is keresnem kell azt, aki hallani sem akar felőlem, mert a szíve legmélyén ő is erre vágyik, 
- lehet egy barátság ugyanaz, mint azelőtt volt, ha mindketten akarjuk, 
- félre kell tenni a régi sérelmeket, ha szeretnénk, hogy a kapcsolatainkat tiszta lappal újrakezdhessük, 
- nem szabad feladnom sem az elképzeléseimet, sem az elveimet, sem a vágyaimat, 
- álljak ki az igazamért még akkor is, mikor egyedül vagyok a csatában, ne féljek beleállni a konfliktusba, hiszen csak megerősít majd és boldogan fekszem az ágyamba éjszaka, 
- legyen önbizalmam, mert az vagyok, aki akarok, azt csinálom, amit én akarok és arról hozok döntést, amiről csak akarok! Mert az akarat az enyém, a jog az életem irányításához csakis az ENYÉM! 
Tudom, hogy tudod, hogy rólad van szó, mert neked köszönhetem azt is, hogy 1 év elteltével újra barátom lehet azaz ember, aki mindig is az volt. :-) És ezt sohasem fogom tudni meghálálni neked igazán. 

                                                    U.i.: Igen, igen, igen! Voltam a Forrás Rádiónál Tatabányán és nagyon kellemes beszélgetésen vehettem részt. Imádtam minden másodpercét, mert olyan személlyel beszélgettem, aki ugyanúgy szerelmes a médiába, akárcsak én. Ez egy művészet! És egyszerűen nem tudok leszokni a média szeretetéről! A porcikám megremeg tőle, ha írhatok, ha beszélhetek, ha szerepelhetek. A jövő sok titkot tartogat, lehet egyszer bekapcsoljátok a rádiót, és az én hangomat hallhassátok (még ott is). Gyere már drága augusztus vége! Optimistán és pozitívan állj mindig a dolgokhoz! Összejöhet, hidd el nekem! Nem viccelek, csak koncentrálj a dolgokra, add el magad és élvezd a lehetőségek tárházát. Ha nem is sikerül fényesen, menj az utadon tovább. :-)

Életem vágya, hogy egyszer képes legyek egy könyvet megírni és kiadni. Nem az vezérel, hogy sok pénzem legyen belőle - bár hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem érdekel. Mégis úgy gondolom, hogy nekem ez azért fontos, mert megfelelnék annak a lánynak, aki küzdött azért, hogy meggyógyuljon. Megfogadtam, hogy nem számít, mennyi évembe telik, de összegyúrom magamat olyanná, amilyennek megálmodtam. Sose akartam hercegnő, szuperhős vagy énekes lenni. Két okból: se tehetségem nem volt hozzá és igazából nem is érdekelt, hogy olyan legyek, mint mindenki más. Gyerekkoromban szívesen énekeltem és szavaltam, de szigorúan csak a nagyszüleimnek a karácsonyfa alatt, mert lámpalázas voltam. Hiába szerettem volna leküzdeni, egy iskolás fellépés vagy 10 soros vers elszavalása kisebb tömeg előtt is "vérciki" helyzetbe kényszerített. Tizenhárom évesen elkezdtem verseket írni, kisebb-nagyobb sikerrel, amiket a családi körben szívesen fogadtak. Elfogultak voltak velem, mert most visszaolvasva brutálisan viccesnek tűnnek. Voltak próbálkozásaim, például egy 1108 oldalas történet, a Féktelen éj (első rész, a második még egyszer ennyi), amit fiktíven találtam ki, a reális érzelmeimet más karakterekbe tuszkolva. Ezt persze, nem igazán mutattam meg senkinek, egyetlen egy emberen kívül, akivel azt élveztük, hogy egymás történetét olvashatjuk. Több ilyen próbálkozásom volt, de a saját magam szórakoztatása volt a fő cél. Aztán elérkeztem egy "kieséshez", amikor képtelen voltam írni. Úgy hittem, hogy mindennek vége, és nem tudnék tovább lépni. Hiába fogtam tollat a kezembe, csak a negatív dolgokat tudtam papírra vetni. Nagyon rossz érzés volt, hogy magányosnak, kiszolgáltatottnak és csalódottnak éreztem magam. Nem is értem, hogyan tudtak elviselni mások és hogyan voltak képesek felhozni a felszínre.

Aztán egy csoda útján újra visszataláltam életem igazi szerelméhez, az íráshoz. Ez tesz igazivá és eredetivé. El sem tudnám képzelni, mi lennék, ha nem az, aki vagyok. Pedig nem újságírónak vagy érzelmes írónak készültem. Féltem megmutatni, mit rejt a lelkem, és milyen érzések kavarognak bennem. Rettegtem a megaláztatástól, hogy nem kapok semmilyen visszajelzést arra, amit csinálok. Most ez megváltozott. Tehetségesnek hívnak! Sokan azt mondják, hogy az írásaimnak stílusa van, ami engem tükröz. Megtanultam magamtól, mit, hogyan, miképp írjak le papírra. Boldoggá tesz, hogy olyan emberektől tanulhattam és tanulhatok, akik értenek az írás művészetéhez. Ugyanúgy az iskolámban és a munkahelyemen is. Tudják, mit érzek, ha erre gondolok. Hisz ők szerelmesek ebbe a világba, mert képesek vagyunk más megvilágításban látni az egész világot. Sokat köszönhetek a diákéveimnek, a tanáraimnak, a paraméteres kollégáknak, a rádiózásnak, a bummosoknak, az egyetememnek, a Kukkóniának és az Új Nőnek is. Tőlük megkaptam azt, amit akartam. Írhattam és írhatok, mert ők értékelik azt, ami lenni akarok. 

Megtanultam azt is kifejezni szavakkal, amire mások képesek. Felvállalom az összes negatív tulajdonságom, mert nekem fontos az énképem és tükörbe tudok nézni. Nem lehetünk tökéletesek, de akkor válhatsz igazán kiegyensúlyozott emberré, ha bevallod önmagadnak, miben hibáztál az életed során. Jól tudom, hogy nagyon sok embert megbántottam és ellöktem magamtól. Sokszor beszéltem csúnyán, vágtam olyan dolgokat a másik fejéhez, amit megbántam, de már késő volt mindenhez. Én is döntöttem már rosszul, és léptem egy olyan útra, ami számomra nem volt járható. Viselkedtem már ostobán és nem normálisan, mert lázadni akartam. Azt csináltam, amit akartam és a mai napig így teszek. Azzal a különbséggel, hogy megtanultam saját magamat kezelni. Elszámolok 10-ig vagy 100-ig is, ha kell. Eltűnök olyan emberek életéből, akik nem érdemelnek meg engem. Elszivárgok, ha úgy érzem, ez a legmegfelelőbb. De ott vagyok, ha szükség van rám. Ott vagyok hónapok és évek után is, ha kétségbeesve hívsz fel, hogy kidobott a barátnőd vagy a barátod. Autóba ülök éjjel egy órakor is, és elfelejtem az összes veszekedésünket, mert nem tudom elviselni, hogy azt érezd, nem számíthatsz senkire sem. Ott leszek, ha te is és én is akarjuk. Nem ugrok már mindenki szavára, de vannak emberek, akikért bármit megtennék. Szétveretném az arcomat is, és vállalnám a felelősséget is a tetteikért. Sokszor azt mondták, hogy ezt naivságnak és jószívűségnek hívják, de rájöttem, hogy nem ez a megfelelő kifejezés rá. Szerintem ez jelenti a feltétlen szeretetet, mikor eltűnnek az elvárások, és megelégszel azzal, amid van. Mikor értékeled, hogy párszor találkoztok, de képesek vagytok ott folytatni, ahol abba hagytátok. Nem számít, mennyi idő telik el, nem félnél megvédeni őket. És igazából nem nyavalyogsz érte, hogy ennek vállalásával elfordulnak tőled mások, mert már nem érdekel. Önmagad akarsz lenni azokkal, akik számítanak neked. Nekem fontosabb egy laza este otthon a barátaimmal, akikkel szójátékot játszunk és nagyokat nevetünk egymás baromságán, mint egy buta buli, ahol halálra isszuk magunkat (bár néha ez is belefér). Soha többé nem engedem meg senkinek se, hogy manipuláljon. Soha többé nem akarom azt érezni, hogy elveszítettem az életem felett az irányítást. Soha többé nem akarom, hogy az ilyen emberek az életem részei legyenek, mert mellettük nem lehetek az, aki akarok. Hogy miért? Mert ők ezt nem akarják. Nem szeretnék, ha sikereim lennének, mert irigyek. És egy barátságban ilyennek nem szabad, hogy létezzen! Ha ez létezik, azonnal lépj le! Fuss el, vágd be az ajtót, ne vedd fel a telefont, rázd le. Egyáltalán nem gyerekes viselkedés, csak tiszteled magad annyival, hogy ami a tiéd, ahhoz ragaszkodsz! 

Tudtad, hogy a szavaid sokszor nem egyenlőek a tetteiddel? Tisztában voltál azzal, hogy hiába mondod azt, hogy gyűlölsz valakit, ha ez nem közelít a valósághoz? Nem kell tíz éve ismerned valakit ahhoz, hogy a barátod, a testvéred vagy a szeretőd legyen. Elég hozzá pár hónap is, csak lásd meg, hogy milyen a lelke. Ne viselj fátyolt a szemeid előtt és ismerd fel, hogy érdemes e vele töltened az idődet, vagy sem. Nagy dilemma, hogy egy tíz éves barátság, többet jelent e az egypár évestől. Mindig úgy tartottam, hogy a válasz valószínűleg igen. De most, jelenlegi helyzetben úgy tartom, hogy ez nem minden esetben helyes. Az emberek változnak, néhányan jó és néhányan rossz irányba. Mindig kiálltam az állításaim mellett, de ezzel most magamat kell arcon vágnom. Többet jelentenek nekem azok a barátaim, akik a véletlen helyzetek miatt megismertem. Egy-egy vándoros buli alkalmával, ami után egy igazi barátság alakult ki. Ekkor tanultam meg, hogy lányokban is ugyanúgy meglehet bízni, mint a fiúkban. És a mai napig a legjobb barátnőm. Nem számít, hányszor találkozunk egy héten vagy hányszor tölti az idejét a barátjával, nekem akkor is ő a legfontosabb. Lehet, hogy nem tudunk mindennap beszélni, de az esküvőmön ő lesz az, aki koszorúslányként vigyorog majd mellettem, mert senki sem képes őt felülmúlni, mert különleges. És más, pont mint én, az összes bolondságával együtt. Megismerhetsz egy nyári este egy embert, aki csillogó szemekkel örvend annak, hogy te újságíró vagy. Érdeklődő és hihetetlen humorosnak tartod, pedig jó pár év van köztetek, de ez teljesen elhalványul abban a pillanatban. Az első perctől megszereted, és nem bánod, hogy reggelig elhúztátok az időt, mert látod benne önmagad. Belevisz az életbe, felülmúlhatatlanná teszi a nyaradat, megismered a barátait, akik lassanként a tied is lesznek. Megkedveled azt, amiben ők élnek. Megtudod, mi az, hogy banda, mi az, hogy otthon. Megtanulod kezelni a hisztiket, a rossz időszakokat és az elvont gondolatokat is. Képes leszel elnyomni magadban dolgokat, és nem kimondani, hogy ezzel se bántsd őket. Mert idősebb vagy tőlük, felelősséggel tartozol értük, minden egyes lépéseddel együtt. Nem számít, ha elveszítitek az egymásba vetett bizalmat, mert ideiglenes. Valaki szíve előbb vagy utóbb megenyhül, és lép a másik felé. Történjen bármilyen megbocsájthatatlannak tűnő dolog is. A bizalom újra felépül, a hit újra megérkezik, de már semmi sem ugyanaz, mint volt. Sokkal jobb, könnyedebb, élvezhetőbb és őszintébb. Eltűnnek a gátlások, és már nem zavarnak azok a dolgok a másikban, amelyek azelőtt igen. Mert megtanultad elfogadni őket és önmagad is. Büszkék rád, és te is büszke vagy rájuk, mert élni akarok. Felnőnek, terveznek, előre lépnek és akarnak. ÚGY IGAZÁN! Makacsul, elvakultan és kiéhezetten, ahogy te is akartad. És felismered önmagad bennük, ez tesz a világon a legboldogabbá valakit (legalábbis, míg nem lesz saját családja). Látod, hogy van jövőjük, látod, hogy eltökéltebbek mint te voltál, és bármire képesek, ha mindezt felismerik. Én boldog vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Köszönöm szépen, hogy megismerhettelek. És tudom, hogy az utóbbi időben nem beszéltünk túl sokat, de szívesen leszek azaz ember, akit ha felhívsz éjjel, hogy bajban vagy, ott lesz melletted és kihúz belőle. Csak szeretném, hogy ezt tudd, mert ez tesz valamit igazivá, hogy már nincs elvárása az embernek a másik felé. Éljetek a mindennapokért és az álmaitokért, barátaim. Itt az idő! Ez itt a ti évetek, a ti időszakotok! Lépjetek és merjetek azok lenni, amit elképzeltetek. Hiszem, hogy sikerülni fog, bármi is legyen az. 
Azt hiszem, ezzel ennyit mára. Holnap új nap jön, és újabb gondolatok. Megyek ki végre egy nagyon jó barátnőmmel, alig várom, hogy átbeszéljük az elmúlt hónapok eseményeit. Sajnos, nem volt elég időnk egymásra, de nem számít, hiszen attól még barátnők vagyunk. Itt vagyunk egymásnak. Hétfőn pedig interjúzásra fel, irány Bécs! Alig várom, hogy onnan is posztoljak. Kívánok mindenkinek csodálatos vasárnapot, élvezzétek minden pillanatát! 

Először is, lehetséges, hogy meglepő, miért egy másik blogon folytatom a blogolást. Az oka nagyon egyszerű: a másik túl egyszerű volt, nem lehetett képeket sem a bejegyzésekhez csatolni. Majdnem 8000-re ugrott az olvasottságom a mindigtesok.blogolok.hu-n, ami remélem ezen az oldalon is sziklaszilárdan megmarad. Nem törlöm a bejegyzéseimet, hiszen fontosak számomra, de a folytatást már itt fogjátok megtalálni. :) Fecsegőposzáta  nem tűnt el, itt vagyok - mindigtesok.blog.hu. 

A minap kérdezte tőlem az egyik barátom, hogy "mi van veled mostanság?". A hangsúlya szelíd és érdeklődő volt, mégis kicsit szomorúnak tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy erről én tehetek vagy egyszerűen az egész napja ilyen szomorkás. Aztán töprengeni kezdtem, az utóbbi időben annyiszor hangzott el ez a kérdés, mintha azt kérdeznék tőlem, hogy vagyok. Nem tudom megmagyarázni, miért tűntem el az egyik pillanatról a másikra. Nyilván, nem mindenki életéből és nem szándékosan (vagy lehet). Egyszerűen rájöttem, hogy mennyire fontos a munkám, mennyire fontos a torna (lassan, de biztosan). Sokkal többet tudok lenni a szüleimmel, és kialakult a baráti köröm, akik közül nem tudnék választani sem. Ez történik velem mostanság. Megtanultam kezelni a helyzetet. Nem kell sorrendbe tenni a barátaimat, hiszen mind egyenlőek. Nincsenek már ezren, de szilárdan támogatnak jó páran. 
Sok barátommal megszűnt a kapcsolatom. Egész eddig vártam, hátha megoldódik, aztán egyre inkább kialakult bennem, hogy már nem is szeretném megbeszélni a problémákat. Undorral tölt el, hogy megbíznak másokban, és folyamatosan hallom azt a sok gerinctelen kijelentést, amit intéznek mások felé, vagy felém. A lényeg így is ugyanaz marad. Kívánom nektek, hogy tudjatok végre olyan baráti körré alakulni, akik nem bántsák egymást. Ne mondjátok egymásra többé azt, hogy: nem tud szexelni részegen; semmit nem tett le még az asztalra; megcsaltam őt már és meg is fogom; sokkal több vagyok tőlük; sose jönne össze vele olyan csaj, nézd már meg, hogyan néz ki; Folytassam?... :-) Ne rám vetítsétek ki ezeket a dolgokat. Pontosan ez az oka, amiért már nem szeretnék közétek tartozni. Nem tudom már végig nézni ezt az egészet...

Boldog vagyok! Tökéletes egyensúlyban érzem az életem: az én családom a legtutibb, az én barátaim a legjobbak és legviccesebbek, az én munkám a legmenőbb, az én főnökeim a legnagyobb arcok, az én iskolám a legszínvonalasabb, az én határozottságom a legszilárdabb. Számomra! (és már a "szerelmi" életem is zakatol valamilyen "legleg" felé). 

Újra azt érzem, amit éreznem kell! Újra közel engedtem magamhoz őket, és az évek segítettek megváltoztatni dolgokat. Talán, fejlődött a személyiségünk, felnőttünk feladatokhoz, megtanultunk szeretni és megtudtuk, milyen problémával kell megküzdenie egy felnőttnek. Volt már úgy veled, hogy nem tudtál elengedni embereket? Velem már előfordult. És én sem engedtem el őket, mert tudtam, az én dolgom, hogy vigyázzak rájuk. Hogy néha közelről, néha messzebbről terelgessem őket. Támogassam őket, még ha nem is tetszik a döntésük, mert erről szól a barátság. Nem számít, mennyi kilométer van köztetek, az sem igazán számít, hogy mások mit gondolnak erről az egészről, a lényeg, hogy szükség esetén, ott vagytok egymásnak. Képesek vagytok olyan napokat találni, mikor a másikkal töltitek az időtöket, pedig másnap keltek munkába vagy fontos elintéznivalótok van.
Köszönöm az édesanyámnak és az édesapámnak, hogy rádöbbentettek arra, hogy ne féljek kimutatni az igazi érzéseimet, mindig álljak ki azokért, akik fontosak és ne szégyelljem, ha sok embernek felfordul majd a gyomra a nevem hallatán, mert sokan lesznek, akik rám gondolva, melegséget és boldogságot éreznek majd. S ezen kívül semmi sem számíthat. Apukám mindig azt mondja nekem, hogy "ne edd forrón a kását; a vér nem válik vízzé". 
Nem dobhatok el magamtól olyan dolgokat, amelyeket szeretek. Nem adhatok fel semmit sem, mert harcolnom kell. A felnőtt élet erről szól! Ki kell állnom az érveim mellett, meg kell küzdenem az elképzeléseimért foggal-körömmel! Köszönöm, hogy újra itt vagytok nekem. És köszönöm, hogy újra ott lehetek nektek. Hogy már megtanultuk kezelni a barátságot. Ez az egyik legszebb dolog az életben! Többi még csak most következik...én hiszem, hogy van esélyem arra a boldogságra, amire minden egyes ember vágyik. Ott leszek a nagy napon, és ti mind ott lesztek velem! :-)